Török Csaba:
„Drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek”

Izajás próféta könyvében hangzik el a címül választott mondat: az Úr beszél így az ő népéhez. Ha elolvassuk az egész szakaszt, azt látjuk, hogy a megváltás ígéretével fonódik össze ez a szívbemarkoló isteni vallomás: „Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy” (43,1). Hogy még jobban kiemelje ennek az isteni szeretetnek a súlyát, az Úr ezt mondja: mindent feláldozok érted. „Váltságodul odaadom Egyiptomot, Kust és Szebát cserébe érted” (43,3). Mi az alapja ennek a rendkívüli szeretetnek? [Mert ők azok,] „akik az én nevemet viselik, akiket dicsőségemre teremtettem, akiket én formáltam és én alkottam” (43,7). Ebből következik a prófétai üzenet alfája és ómegája: „Ne félj hát, mert veled vagyok!” (43,5) 

A LÉTEZÉS MINT FÉLELEM

Az ember újra meg újra felveti az ősi és alapvető kérdéseket: Honnan jövök? Hová megyek? Mi az értelme az életemnek? Egyáltalán: ki is vagyok én? Minden világnézet, vallás, eszmerendszer választ ad ezekre a kérdésekre, sőt olykor még a legösztönösebb, legkevésbé sem reflektált életstílusaink, döntéseink és cselekedeteink is felelnek valamiképpen ezekre.

Ugyanakkor nehéz dolog szembenézni a létezéssel, olykor egyenesen félelmetes. Porszem vagyok a világban, korlátaim vannak, megannyiszor kevésnek bizonyulok az életemben, az életemhez. Jó vagyok-e akkor egyáltalán? Van-e bennem érték és szépség? És ha van, mennyit ér ez szemközt a hatalmas világegyetemmel, annak erőivel, rejtélyeivel, engem végtelenül meghaladó voltával? Schelling, a nagy német filozófus igyekszik leásni ennek az alaptapasztalásnak a mélyére, s az emberi szabadságról, illetve az azzal összefüggő dolgokról írott esszéjében elgondolkodtató dologra bukkan: a látszólag rendezett valóság szövete mélyén ott a megválaszolhatatlan, a szabályok alapjánál az, ami minden ismeretet, tudást és gondolkodást megelőz. Mai megfogalmazással úgy mondhatnánk, hogy a kozmosz, a mi világunk előtt ott volt az ősrobbanás (vagy valami más), ami túlnő gondolkodásunk és tudományunk korlátain. Olyan létalap ez, amely nem megvilágosít, hanem épp ellenkezőleg: titokba, homályba von. „Enélkül a megelőző sötétség nélkül nincs valósága a teremtménynek; a sötétség a teremtmény szükségszerű örökrésze.”

Mit tehet az ember? Kitalálhat valamiféle választ a megválaszolhatatlanra, kereshet magának valamiféle alapot, bizonyosság-modellt. Csakhogy eközben újra meg újra ráköszön a babitsi igazság, amely A lírikus epilógjában fogalmazódik meg: „Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.” Az ember biztonságot, otthonosságot keres, elrejtőzne a világ hidege és személytelensége elől. Arnold Gehlen, a német szociológus úgy fogalmazott, hogy az ember egy Mängelwesen, egy hiánylény, aki létében egyfajta hiátussal, szakadékkal szembesül: egyrészt ösztönei, vágyai vannak, amelyek fölött nincs hatalma – ugyanakkor igyekszik hatalmában álló választásokkal, tettekkel kielégíteni ezeket az irányulásokat. Léte nem egyéb, mint szüntelen küzdelem a hiány ellen. Élete törékeny, korlátolt, esetleges, igen, megkérdőjeleződik megannyi határhelyzetben (ahogy Karl Jaspers fogalmaz), ugyanakkor a legnagyobb kihívást hordozza és kell, hogy felvállalja: „saját eszközeivel és tevőlegesen kell az embernek tehermentesítenie magát, vagyis létezése hiányfeltételeit önállóan kell életvezetése lehetőségeibe átalakítania”.

Azt is mondhatnánk, hogy az ember, „akinek létében magáról a létről van szó” (M. Heidegger), öntudatra ébred, s ebben a pillanatban szembesül a valósággal s önmaga léthiányaival. Ilyenkor válhat belőle hős vagy szent, de olykor előfordul, hogy ez a roppant súly agyonnyomja. Megjelennek a félelmek, s a félelmek elűzését célzó mechanizmusok: mesterséges szabályrendszerek, intézmények, amelyekben biztonságot keres (a „farizeusi út”), a szenvedélyek tombolása (az „ösztönök útja”), vagy éppenséggel a függőségek, a szenvedélybetegségek (a „menekülés útja”). Nem véletlenül írja Márai Sándor a Béke Ithakában című regényében: „Az ember azért iszik, mert nem bírja elviselni a létezés öntudatát.” Igen, gyakran „elisszuk” a létfélelmet, a karrier, a birtoklás, az uralkodás, a kisajátítás részegítő borában keresünk vigaszt. Csakhogy az ilyen élet végül undorító (J.-P. Sartre), inautentikus és bukott (M. Heidegger).