Tornay Krisztina Petra SSND: Női önértékelés és kereszténység

„Megjegyzendő, hogy sokkal több nő van, mint férfi, akit az Úr ilyen kegyelmekben¹ részesít; ezt magától a szent Alcantarai Péter testvértől hallottam. Ő biztosított engem arról, hogy a nők sokkal messzebbre viszik ezen az úton, mint a férfiak, s ezt igen alapos okokkal magyarázta meg. Nem volna célja felsorolni, hogy mi mindent hozott föl, de valamennyi ok nagy dicséretére válik a női nemnek.”²

bBizony, nagyon nagy kár, hogy Szent Teréz nem tartotta fontosnak ezeket az okokat felsorolni, de valószínű, hogy – mint egyházdoktor, kivételesen tapasztalt tanító – óvatosságból, bölcsen tette. Az idézett műben sokszor tesz megjegyzést saját női mivoltára, a kármelita nővérek nőiségéből adódó sajátosságaira – ám ezek a megjegyzések kivétel nélkül mindig arról szólnak, hogy a női nem gyenge, tanulatlan, „haszontalan, gyarló és félénk”, s „könnyeim asszonyi könnyek, amelyeknek semmi értéke sincs”. Mielőtt azt hinnénk, hogy Szent Teréz önértékelési gondokkal küzdött, észrevesszük, hogy mindeközben tudós teológusokat, nagytekintélyű, magas egyházi tisztségeket betöltő férfiakat tanít, nekik magyaráz, őket igazítja el összetett, nehezen meghatározható és nagy finomságot, tisztánlátást igénylő kérdésekben. Nagyvonalúan, humorral, szenvedéllyel, közvetlen, személyes stílusban. Ezzel a bevezetővel máris a dilemma kellős közepébe érkeztünk: hogyan gondolkodunk, mit tudunk mi, keresztény nők önmagunkról, női mivoltunkról? Hol tartunk abban a reflexióban, amely a saját női küldetésünkről szól, s mennyire merjük közel engedni magunkhoz azt a valóságot, amit átélünk nőként az egyházban, és nőként kapcsolódva, utat keresve és találva Istenhez?

TALÁN LÁZADOZUNK…

Talán van bennünk Szent Teréz bölcsességéből, és nem lázadozunk egy olyan, évezredek óta kiépült intézményi keret igazságtalanságai ellen, amelyben a nők hátrányos helyzetben vannak, sem szavuk, sem szavazati joguk nemigen, ritkán van saját egyházuk, közösségeik fontos ügyeiben. Észrevesszük, vagy észre sem vesszük már, amikor egyszerűen elfelejtkeznek rólunk, s minden rossz szándék nélkül kimaradunk azok köréből, akit megkérdeznek, meghívnak, akikre figyelemmel és tisztelettel néznek, megbecsülnek – akár még anyagilag is –, viszont megbízhatóan ott vagyunk, amikor dolgozni kell, háttérmunkában, elsimítani, rendezni, végigvinni valamit. És ez, úgy tűnik, általános: Afrikában, Ázsiában éppúgy, mint Dél- Amerikában úgy tűnik, a csendben, sokszor önzetlen szeretettel munkálkodó nők tartják a vállukon a világ terhét.

Talán lázadozunk vagy frusztrálódunk vértanúknak, mártíroknak érezzük és sajnáljuk magunkat, titokban vagy nyíltan haragszunk a társadalomra, egyházra, férfiakra, magunkra. Vagy akár Istenre. Kényszeredetten mosolygunk a sok nő-viccen, a csábító Éva bűnének következményeit hordozzuk, gyanakvást kelt, ha tiltakozunk, sokszor kell igazolnunk magunkat, hogy engedelmesek vagyunk-e, elfogadjuk-e az egyház tanítását, fegyelmét, vagy feminista (ez tulajdonképpen szitokszóként szokott felmerülni), ilyen-olyan lázadók közé tartozunk, rossz keresztények vagyunk.

Sok lány/nő/asszony, ha megkérdezem, szeret-e nő lenni, nemmel felel, mások pedig arról számolnak be, hogy hosszú utat tettek meg addig, amíg elfogadták és megszerették, hogy nőnek születtek. De azért vannak köztünk olyan nők is, akik örülnek saját női mivoltuknak és elégedettek, mondhatni: boldogok, hogy nőnek születtek. Érzékeny, sebezhető, erős, figyelmes, intuitív, empatikus, gondos, kreatív, elbizonytalanodó, szélsőségesen hullámzó hangulatú, érzelmes, szenvedélyes, mindenre képes és szorongó, óvatos és bátor: egyszóval élő, eleven nőnek, aki maga is kapta az életet és tovább tudja adni.

És érzésem szerint most érkeztünk el a legfontosabb kérdéshez: honnan ered az a belső erő, biztonság, béke, ami egy nőt sugárzóvá tehet, akár mint a Napba Öltözött Asszonyt (Jel 12,1)?