Csanádi-Bognár Szilvia: Kívül és belül

A szobrászat egyik legfontosabb önmagához és hozzánk intézett kérdése, hogy hogyan viszonyul a térhez, amelyikben megjelenik. Elkülönül tőle, határozott körvonalakkal válik el, ahogyan az észlelésünk is elválasztja egymástól a dolgokat? Kölcsönhatásban áll vele? Esetleg a műalkotás maga hozza létre a terét? E szobor alkotója, Majoros Áron Zsolt is folyton ezt kérdezi szobraitól, amikor a hagyománytól eltérő módon szeletekből, apró elemekből hozza létre őket, vagy homorú szobrot készít éppenséggel a leginkább tradicionális alakzat, az emberi test megformálásakor.

Az Androméda felveti ugyan a plasztika körülhatároltságának és a tértől, a környezettől, a világtól való elválasztottságának a jelentőségét, de ironikusan is kezeli, hiszen csupán egy alakzati hálót alkot, illetve egy fél alakzati hálót. Ő maga a körvonal, az alakzat határa, de ez az alakzat nem zárul be. Megmutatja azt a titkot, amit a szobrászat a maga zárt formáival évszázadokig rejtegetett, hogy mit takar a szobor belseje. Előfordulhat, hogy ez a belső tér jelentéktelen, értéktelenebb, mint egy teáskanna belseje, amit legalább megtölthetek valamivel: és valóban, a szobrokat többnyire csak a felületüket szemlélve olvassuk. De a plasztika kitüntetett szerepe éppen ennek a belső térnek a meglétében rejlik. Itt mutatkozik meg a szobor kapcsolata a külvilág terével, hogy ami belül rejtőzik, annak alakító hatása van. Az alakzat hálója az Andromédán egy lyuggatott, vagy még inkább apró részekből épülő héj, két tér feszültségében áll. Elválasztja a külsőt a belsőtől, létrehoz, mert hajlataival formát ad, elrendez, mert értelmezhetővé teszi azt, ami nélküle üres és értelmezhetetlen maradna, és elrendeződik a szobrász keze nyomán, ebben az esetben kívülről és a belső felülete felől egyaránt.

A szobrászat és az ember önértelmezésének kapcsolata, tudjuk, egészen ősi. A sárból formált ember, amikor megkapja alkotója leheletét, viszonyulást is kap. Kénytelen lesz önmagát értelmezni, méghozzá viszonyhelyzetben értelmezni. Vajon nem hasonlítható- e a szobrászat meglehetősen speciálisnak tűnő térproblémája ahhoz, ahogyan a testünk a belső és a külső tér feszültségében alakul? Az ember szellemi és fizikai aktivitásával erői és akarata által formálja a környezetét, de formát is nyer általa. Ahogyan a szobor a tértől elválaszthatatlan kapcsolatban létezik, úgy képzi meg önmagát az ember a környezete hatásaitól nem függetleníthető módon. Formálódik, de formát is ad. Az önmagát állandóan alakító, önmagát képző és a személyiségét felépítő ember aktivitása azonban nem létezik passzivitás, elfogadás vagy elszenvedés nélkül. Önértelmezésünk része, hogy hogyan nyomódunk bele abba a közegbe, amelyikben mozgunk, és hogyan nyomódik belénk a környezetünk. Hogyan nyilvánul meg mindez rajtunk, az emberi alakzaton, e kétfelől érkező intenzitás határfelületén? Mi az, ami belülről alakul, és mi az, ami kívülről alakít? Hogyan képződik, és hagy nyomot e kettősség a testünkön a tartásunkban, a csontjaink deformitásában, az izmaink feszülésében, a járásunk dinamizmusában, a mozdulataink ívében és lendületében, a mimikánkban, a ráncainkban? Az elfogadás jelei ezek, vagy az elszenvedés jegyei? És vajon az egyik, vagy a másik lehet-e tiszteletreméltóbb?