Viola Beáta: Határvédelem a házasságban

Mikor jó, ha megköttetik egy házasság és mikor nem? Hol szokott félrecsúszni? Mi tartja meg? Mivel két házaspár két külön világ, nincsenek általános szabályok, sem biztos tippek. Meghallgatható mások élettörténete, de a saját kísérletezés és tapasztalat nem spórolható meg. Válaszok és főleg még több kérdés hangzott el e témában a Párbeszéd Házában a Sajgó Szabolcs jezsuita által koordinált Az elkoteleződes erőforrasai a hazassagban című kerekasztal-beszélgetésben.

AMIHEZ NINCS HOZZÁFÉRÉSÜNK

mert olyan mélyen van két ember kapcsolatában, és amin minden jó szándékunk ellenére sem tudunk változtatni: van-e közünk egymáshoz? Összetartozunk-e? Ez a döntő kérdés azok számára, akik az egymás iránti elköteleződés lépése előtt állnak. Sokan összeházasodnak úgy, hogy valójában nincs meg a kapcsolatukban ez a nehezen körülírható összetartozás. Pedig ez az az elem, ami válsághelyzetekben is megtart egy házasságot, ahogy a tőkesúly nem engedi felbillenni a hajót.

Sajnos az ellenkezőjére is sok példát láthatunk magunk körül. Két fiatal mindannak birtokában van, amire egy jól működő házasságot alapozni lehetne, mégsem házasodnak össze. Úgy érzik, még annyi megélni- és kipróbálnivaló áll előttük, és mindezek számára még szívesebben maradnak szabadok és nyitottak egy házasságban való elköteleződés helyett. Sok párkapcsolaton lesznek túl, mire eljutnak egy házasságig, ha egyáltalán eljutnak, közben érzelmeik elkopnak. S minden elszalasztott alkalom távolítja, megnehezíti az elköteleződést. Persze elköteleződni, dönteni nem könnyű. Divatos a tanárokra mutogatni, hogy ők tanítsanak meg mindent a gyerekeknek, amire az élethez szükségük van. Pedig az iskola funkciója eredetileg sem ez volt. A párválasztásra, családalapításra, gyereknevelésre vonatkozó tapasztalatok generációról generációra hagyományozódtak át. Ez az áthagyományozódási folyamat hiányzik most. Ezt pótolják hol több, hol kevesebb sikerrel a jegyesoktatás, párterápia, könyvek, beszélgetések.

Kóczián Mária, a Talita női blog szerkesztője a legfontosabb átadandó tapasztalatnak az egymás felé fordulást, az egymással való minden ízünkkel kommunikálást tartja. A saját igényeinkről, céljainkról és terveinkről való kommunikáció is nagyon fontos! Az sem jó, ha egy házasságban mindkét fél csak azt figyeli, amit a másik szeretne, és a saját belső vágyaival a háttérbe húzódik. Keresztény körökben sokan így értelmezik az odaadást. De ha magunkat ajándékozzuk a másiknak, akkor nem tehetünk úgy, mintha ezek nem lennének a részeink.

„GYAKORLÓ POLIGÁM VAGYOK”

 – vallotta be Lackfi János költő. „A feleségembe rejtette Isten a világ valamennyi nőjét.” De az összeset felfedezni és kibontani sok idő és sok odafigyelés. Azokról gondolnánk, hogy poligámok, akik csak kevés időt töltenek egyegy nő mellett, aztán jöhet a következő. Ők azonban csak a felszínről csípnek el valamit, lesz egy futó benyomásuk, és ez a sok benyomás a végén valami átlagos masszává olvad össze. Valójában egyetlen nőt sem ismernek meg igazán, mélységében.

Bár a házasságban sem olyan egyértelmű, hogy a házastársban megtaláljuk a világ összes nőjét vagy férfiját, ha megakadályoz a tulajdonítás. Ilyenkor a másiknak olyan gondolatot, hangulatot vagy szándékot tulajdonítunk, aminek semmi valóságalapja nincs, csupán mi vetítettük bele a társunkba. A mindennapi életben persze sokszor hasznos az analógiák gyártása, hogy eligazodjunk és kiismerjük magunkat, de a házastársunk megismerésének legjobb módja, hogy megkérdezzük, és nem próbáljuk magunktól kitalálni, mi zajlik benne éppen. Bár különösen a kapcsolat elején nagyon erős az illúzió, hogy kitaláljuk egymás gondolatait, szinte egyek vagyunk, annyira hasonlítunk egymásra. Később válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy autonóm személyiségekként nem is vágyunk arra, hogy ugyanolyanok legyünk. Rémisztő lenne a saját klónunkkal egy ágyban ébredni!

„HOZZÁM JÖNNÉL ÚJRA, HA VISSZAFORGATNÁNK AZ IDŐT?”

„Nem!”– felelte Mihalec Gábor párterapeutának a felesége a 10. házassági évfordulójukon e kérdésre. „Ahhoz az emberhez, aki 10 évvel ezelőtt voltál, nem. Ahhoz, aki most vagy, gondolkodás nélkül!” A házasság ugyanis folyamatos fejlődés egymás irányába és – ha a felek jól választottak annak idején – a jó irányába. Egymás segítése a jó felé. A házastársak cselekedetei olyannyira hatással vannak a másik félre, hogy a szoros szimbiózis során én és te mi-vé válik. De ahhoz, hogy a folyamat végbemehessen, meg kell őrizni a határokat kifelé és befelé is. Se a házastársak ne lépjenek ki, se ne engedjenek be harmadik személyt – és ide nem csak egy potenciális partner értendő, hanem az anyós vagy a gyermekek is. Ha a házastárs állítja, hogy a fehér az fekete, és a fekete az fehér, akkor ebből kell kiindulni, még ha a saját szüleink kitartanak is amellett, hogy a fehér az fehér. A mi-be csak ketten tartoznak.

Hogy kit választunk, hogy kivel válunk mi-vé, az rajtunk áll. Sokan keresik az igazit, és ezért is lépnek ki egy házasságból, remélve, hogy a következő partner lesz a nekik rendelt, a tökéletes. A statisztikák azonban azt mutatják, hogy a második vagy többedik házasságok sokkal rövidebb ideig tartanak és sokkal nagyobb százalékban végződnek válással, mint az első házasságok. Nagy Ő ugyanis nincs, szabadok vagyunk választani a velünk kompatibilis partnerek közül. És a hozzánk illő párral is lesznek problémák. Ha lemondunk ezeknek a problémáknak a megoldásáról a házasságban, a következő kapcsolatban szembejönnek velünk ugyanazok az életfeladatok.

A HÁZASSÁG FELBONTHATATLANSÁGÁBAN REJLŐ LEHETŐSÉGEK

jelenthetnek megoldást erre Tereza Worowska műfordító szerint. Sok házasság jut ugyanis odáig, hogy már nem tudnak egymással élni a felek, a szentségi házasság viszont felbonthatatlan, így meg kell próbálniuk a lehetetlennek tűnő együtt maradást. Sok házasság születhetne újjá, ha a válásra fordított energiát inkább a házasság megjavítására fordítanák. Egy nehézség megjelenése általában azt jelenti, hogy az eddigi látásmóddal és megoldásokkal már nem lehet továbbhaladni, magán a megközelítésen kell változtatni.

Tereza Worowska Lengyelországból érkezett Magyarországra. Számára feltűnő volt és furcsa, hogy itt a házaspárok gyermekeik születése után olyannyira feladják a férj-feleség szerepet a szülői szerepek kedvéért, hogy ez még a megszólításban is megmutatkozik: apának és anyának szólítják egymást. Évekig csak egymás mellett, de nem egymással élnek. Amikor pedig kirepülnek a gyerekek, nem tudnak egymásra támaszkodni, és nem találják a helyüket az otthonukban. Ezért az is elterjedt jelenség, hogy a szülők túlzottan figyelemmel kísérik felnőtt gyerekeik életét, és beleszólnak a döntéseikbe. A saját életük helyett továbbra is a gyerekeik életével foglalkoznak. Ehelyett inkább a kezdetektől el kellene különíteni a férj-feleség szerepet az apa-anya szereptől, és a gyerekek megérkezésével is annyi figyelmet fordítani a másikra, amennyit csak lehetséges. Ahol ketten szeretik egymást, ott a gyerekek sem maradnak szeretet nélkül.