Lázár Kovács Ákos: Tenyerembe tettem

„De Ő gyémántokat szedett elő, mert Ő az embert sosem érti meg.”

A „JELENIDŐ VITRINE”

Ha foci volt, mindig a nagyobbak szúrták le a karókat, tették le kapufának a cipőket, köveket, iskolatáskákat. Aztán álltunk a rögtönzött pálya szélén és néztük a nagyokat, hogyan rúgják a bőrt. És ha idővel szóltak, hogy Öcsi állj be, az maga volt a „jelenidő vitrine”. Amíg az ember kicsi, eleve mások figyelmére, jóindulatára van bízva, így volt ez a fociban is – mindig volt egy-egy srác, akinek megesett rajtunk a szíve, és kimódolta, hogy „kell még két ember,” és akkor nekünk is be lehetett avatkozni. Általában hátra állítottak, nem volt esélyünk gólt rúgni, pedig mindannyian azt szerettük a legjobban, amikor a hálóba került a labda, mert az igazi kamaszos férfiöröm volt. Persze bizonyítani is akartunk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy beállhassunk, hogy nem lassítjuk, törjük meg ügyetlenségeinkkel a játék ívét, de éreztük, továbbra is mások türelmére, jóindulatára, elnézésére van szükségünk, hiszen kamaszkorban két-három év még komoly különbségeket jelentett. Aztán a gimnáziumban annak örültünk, ha elsőévesként bevettek a negyedikesek a buliba – voltak fogadások, titkos sörmeccsek és persze lányok, akik, mint a középkori lovagversenyeken, az ablakokból kihajolva hagyták, hogy egy-egy bodicsekkel, gólpasszal hódoljunk nekik. Amikor harmadéves lettem, csapatkapitánynak választottak a kézilabdacsapatban, ami azzal járt, hogy gólokat kellett lőnöm, irányítanom a játékunkat és példát kellett mutatnom sportszerűségből, szolidaritásból, áldozatvállalásból. Ezt akkor persze nem tudtam, csak folyton csodálkoztam, hogy kérdés nélkül a többiek úgy tekintettek rám, mint vezetőjükre. Nem tartottam magam erre alkalmasnak, nem érdekelt és nem is ácsingóztam ilyesmire, de örömmel elfogadtam a többiek szavazását és igyekeztem is. Volt nálam magasabb, erősebb, vékonyabb, fürgébb, kitartóbb, magasabb súlypont emelkedésű és humorosabb csapattársam, de nekik mégis így kellettem. Igaz, mindig nyerni akartam. Ha bármilyen játékba keveredem, akkor csak az van: se kihagyás, se szórakozás, se lányok, se suli, csak a legjobb, legszebb játék, komolyan – a játékért magáért. Amikor később a Vasasba kerültem, hamar elment a kedvem a versenysporttól, ránéztem, és az eredményesség mindent felülíró szabálya elvette a kedvemet az egésztől – azóta is focizom, teniszezem, pingpongozom, úszom, de örökös reménnyel visszavágyom a grundra, ahol nem csüggedve vártuk, hogy a nagyobb fiúk megengedjék, akarják, hogy játszhassunk velük.