Kipke Ágnes: „A semmi, ami van”

A Tandori teremtette, alkalmi műfaj-meghatározás szerint „nihilista ifjúsági regény” Janne Teller 2000-ben megjelent Semmi című kötete, amelyet szülőhazájában, Dániában először kitiltottak az iskolákból, majd egy év múlva elnyerte a dán Kulturális Minisztérium Gyermekkönyv-díját, s egyszeriben kötelező olvasmány lett.

m„Már az teljességgel meglepő volt a számomra, hogy ma Európában egy olyan könyvet, amelyben nincsenek trágár szavak és szexuális tartalom, pusztán az általa előtérbe helyezett gondolatok miatt be lehet tiltani. […] Valami tényleg félremehetett a mi úgynevezett modern, nyitott gondolkodású társadalmainkban, hogyha a leginkább provokatív dolognak az minősül, ha valaki megkérdőjelezi az élet értelméről vallott konvencionális elképzeléseinket” – töpreng az írónő. Márpedig ez történik a Taering nevű kisvárosban, tizenéves hőseinek világában is, amikor osztálytársuk, Pierre Anthon egy nap nem hajlandó többé iskolába menni, s a kertben álló szilvafa tetejéből kiabálja-prédikálja azontúl a kéretlen nihilista megvilágosodást a járókelőknek: „Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”

És van is kit provokálnia. Első látásra persze úgy tűnik, tizennégy éves osztálytársai is beletanultak már a felnőtt világ poszt-egzisztencialista cinizmusába, s az élet végső értelmetlenségének tétele számukra sem „nyugtalanító gyanú vagy borzasztó felismerés már, hanem általános tudás, sőt közhely” (Lengyel Imre Zsolt): „a felnőttek nem akarják hallani, hogy tudjuk, hogy igazából semmi se valami, és mindenki csak úgy csinál, »mintha«”. Valójában azonban, ha mindez a saját bőrükre megy, mégis valós tétekben szeretnék játszani az életet. S az egzisztencialista alapkérdéseket még a das Man előkészített fogalomkészlete előtti ártatlanságban, „pontosan olyan hatalmasként és egyszerűként fogják fel, amilyenek” (Teller): „Nem tehetünk továbbra is úgy, mintha bármi is számítana valamit, ha Pierre Anthon fent marad a szilvafán, és azt kiabálja, hogy semmi sem számít.” A taeringi nyolcadikosok gondolkodásának kulcsfogalma az a „valamire vinni”-„valakinek lenni”, amelyet a felnőttek elvárásai ültettek el bennük, amelyet azonban most már csakis ők maguk tölthetnek meg hiteles tartalommal – hogy szembeszegezhessék Pierre Anthon fenyegető „semmi”-jével.

„A NAGYBETŰS LÉNYEG”

A városszéli, elhagyott fűrésztelepen létrehozzák tehát a „Fontos Dolgok Halmát”, s mintegy magától alakul aztán brutálisan egyszerű módszerük: mindenkinek be kell szolgáltatnia – vagyis el kell veszítenie – valamit, ami számára olyan becses, hogy létezésével az élet értelmes voltát bizonyítja. És hogy ne legyen mód csalni, a gyerekek – miközben egyszerre hajtja őket az ösztönös kegyetlenség, saját veszteségük megbosszulásának vágya, de az élet értelmének kétségbeesett igénye is – egymástól követelnek, szépen sorban, valami beszolgáltatandót. „És ha nem fájna – fűzte hozzá Anna-Li halkan –, akkor nem is lenne olyan fontos.”

S a hátborzongatóan zagyva halom növekedni kezd… Az eleinte csak a kikönyörgött szandáltól, összespórolt távcsőtől és dédelgetett kishörcsögtől megfosztott kamaszok egyre emelik a tétet, s a szimbolikus-rituális áldozathozatal fokról fokra mind közelebbről érinti a soron következőt – aki, személyes döntés híján, maga is mintegy áldozata lesz az egyre sodróbb lendületű, a többiek aktív-agresszív segítségnyújtása által támogatott lemondás-játéknak. Hat kék copfjának szertartásos levágása után „a frizurája nélkül Rikke-Ursula már nem az a hat kék copfos Rikke-Ursula. Ez azt jelenti, hogy többé már egyáltalán nem is volt Rikke- Ursula. Arra gondoltam, hogy talán éppen ezért kerül a hat fonat a Fontos Dolgok Halmára, de nem mertem hangosan kimondani. Halkan se.” A gyerekeknek kötődéseiket, értékrendjüket, hitüket kell megtagadniuk, a megszentségtelenítő fölmutatás gesztusa által föl is számolniuk, mikor a patrióta Frederiknek a nemzeti zászló, „ájtatos Kaj”-nak pedig a templomi feszület eltulajdonítását írják elő a többiek. Hussaint imaszőnyegének állítólagos elvesztéséért az apja „péppé verte. Nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb az volt, hogy nem volt jó muszlim. Rossz muszlim! Nem muszlim! Senki se!”

Odakerül a fizikai valójában is egyre viszolyogtatóbb halomba Elise kisöccsének kiásott koporsója, a saját kezűleg levágott kutyafej, sőt, Jan-Johan konyhakéssel széttrancsírolt mutatóujja is. S egy véres-váladékos zsebkendő bizonyítja, hogy Sofie egy éjszaka, parancsra, a fűrésztelepen, a szó szoros értelmében „odaadja magát” az ügyért – és „el is veszíti magát”, mikor fanatizmusa végül túlcsap a normalitás határain: beleőrül az ügybe, amely eredendően igazolni lett volna hivatott az ő életének értelemmel teli mivoltát is. Értelmet, sőt, életet kell áldozni az iszonyú egzisztencialista oltáron. Mert bár személyesen talán a puszta fenyegetettség is nyilvánvalóvá tehetné minden „kincs” értékvoltát (persze, ha imitálni lehetne az elveszítés veszélyét, épp a határhelyzet valódi kiszolgáltatottságának hitelét veszítenénk); de a közösség előtt is bizonyítani kell. Nemcsak a halom tetejébe kerülő tárgy, idea, hit vagy remény értékességét, hanem az „értelmes”, „értékes” élet közösen választott-kicsikart eszményének mindenekfelettvalóságát is. Az egyéni létértelem keresése közben végeredményben épp „az identitás felszámolásának játékát” hívják életre, ahol a személyes döntés szabadságának beszolgáltatásával egyetlen lehetséges út marad: „azonosulni az identitás felszámolásának projektjével” (Bárány Tibor). Kényszeresen hinni most már abban, amiért ekkora áldozatot hoztak. Csakhogy ami önmaguk kifosztásának iszonyú társasjátéka nyomán marad, az – ki-ki lassan, csöndben sejteni kezdi – mégis maga az ordító semmi… „De ezt senki nem mondta ki hangosan. Halkan se.”

„ÉS ENNYI EMBER NEM TÉVEDHET”

Az önpusztító, paradox játéknak abban a pillanatban vet véget lelepleződésük – el-, avagy gyerekebbül: beárultatásuk –, mikorra a kör éppen bezárult: a „furcsa és hátborzongató gyűjtemény” elkészült, hogy megmérettessék.

És sokan sokféleképp ítélnek felőle és felette. Törvényszerűen bekövetkeznek az otthoni és iskolai botrányok: „Az élet értelmét kerestük. […] Az iskolában semmi ilyesmit nem tanítottak. Így magunknak kellett utánajárni. – Sofie-t rögtön fölküldték az igazgatóhoz.” Ám míg a gyerekek egyre azon törik a fejüket, hogyan csalhatnák munkájuk közelébe a fizikai és elvi állás- (bár inkább ülés-) pontjából kimozdíthatatlan Pierre Anthont, váratlanul fölfigyel a halomra a helyi, majd a világsajtó, sőt, végül egy neves New York-i múzeum három és fél millió dollárt ajánl érte. „Hirtelen mindenki számára világossá vált, hogy a Fontos Dolgok Halma műalkotás, és csakis a tudatlanok és kívülállók állíthattak mást.”

Ez a mintegy célközönséget tévesztve, váratlanul mégis kívülről megkapott önigazolás azonban csakis önmaguk vagy egyetlen megtalált „kincsük” (f)eladásának árán váltható meg: saját értelem-teremtő szabadságuk és értelem-kereső elveszettségük – ez volna a heideggeri autentikusság? – föláldozásával. „Az élet értelmét nem lehet csak úgy eladni. […] Azzal, hogy eladtuk a Fontos Dolgok Halmát, a jelentése is odalett, ha egyáltalán volt neki valaha.” Márpedig sokan sokat áldoztak érte. A közös ügy mindenhatóságának, az általa nyerhető igazolás fontosságának kötelező hitét és kétségbeesett reményét iszonyú kijózanodás váltja föl. „Sofie, belőled mi maradt, ha eladtad magadat?” – ordítja Pierre Anthon, akit a nyolcadikosok egymás ellen forduló, őrjöngő dühe mégis a helyszínre vonz, inkább a tehetetlen szánalom indulatától, mintsem valami diadal mámorától hajtva, mielőtt a megfékezhetetlen, apokaliptikus harag hullámai összecsapnának a feje fölött…

Talán A Legyek Urából ismerjük még a szociálpszichológiának ezt a mélysötétjét, mikor a szűkölő (gyerek) embercsorda – a reflektálatlanul egyszerű nyelvezet „mi”-je mögé bújva – egy végzetesen hosszú pillanatra elhiszi, hogy a kibírhatatlan ürességet, félelmet, iszonyatot odakint lehet s kell elpusztítani, nem pedig idebent. Nem pedig egyedül.

S mert mindaz, ami megtörténik, végül mégis az értetlenség, a bűntudat, az iszonyat magányába szigeteli mindazokat, akik részesei voltak, fölszámolva minden közösen kialakítani vélt értéket és értelmet: a teljes kifosztottságban kell megélniük, ahogy a „hőstettekből ismét értelmetlen áldozatok lesznek. Okos és fontos tanmese a Semmi, arról, hogy transzcendens garanciák nélkül vagyunk kiszolgáltatva egymásnak, a bármikor elmozdítható morális koordináta-rendszerek legitimáló és korrumpáló hatása pedig kívülről nézve voltaképpen szétszálazhatatlan. Felelősség illúziók nélkül” (Lengyel Imre Zsolt) – fenyegetően ironikus keretbe helyezve az egyénileg akár meg is található létértelme(ke)t.

„BENNED LEGBELÜL SEMMI”

De a regény legizgalmasabb kérdése talán nem is ez „a legmagasabb filozófia jegyében megpendített, de a kamasz- és bakfisválasz szintjén megoldani próbált konfliktus” (Tarján Tamás) –, hanem hogy mihez is kezdünk mindezzel: a kérdéssel, a válasszal, kérdezés és válaszadás hiányával. A kérdezés éretlen elmismásolásával, fölényes-felnőttes, ostoba „elintézettségével” vagy épp kamaszosan merész és kamaszosan élhetetlen, örök „nyitva tartásával”.

Szabad-e mindenkinek minden kérdést föltenni? („A szó nem tör csontot – mondja Mikszáth. De – mondja Esterházy.” S ugyanaz-e: mindenkit fölbátorítani a kérdezésre? Vagy csak az bátorodik föl, aki amúgy is kérdezne? Vagy csak az bolondul bele, aki valamibe amúgy is belebolondulna? Hihetni-e (s miért nem), hogy ki-ki csak azt a kérdést teszi föl önmagának, amire már kész…? Meddig kell óvnunk a „gyerekeket” – s igaz-e, hogy a felnőtteket nem kell óvnunk semmitől? S ha épp a kérdezéstől, az igazság megtalálásának vagy megtalálhatatlanságának veszélyétől óvjuk – ugyan mitől lenne „felnőtt” bárki is…? Csak olyantól kérdezni, aki már meg tud küzdeni a választalansággal, a válasz artikulálhatatlanságával, aki már elbírja annak a súlyát is, hogy a válasza legfeljebb csak az övé? Csak olyantól kérdezni, aki elbírja e válasz (hiányának) minden kötelező következményét is…?

Az írónő mintha kissé nyeglén nyilatkozná, hogy szerinte optimista könyv ez. Egy őrült és egy halott (de boldognak kell képzelnünk Pierre Anthont…?), s egy tucat egymással sem megosztható, az elbeszélés nyolcévnyi távlatából is reflektálhatatlan élmény. Egy tucat (immár?) kikezdhetetlenként fölismert magány. Nem nagy ár ez? Persze, ki-ki maga vállalta, hogy megfizeti. Csakhogy ki tudhatta, mivel fizet?

És hát miért is? Valamijük végül marad, meglesz, meglehet? Valami, amivel s amiből a rettenetes egzisztencialista kísérlet után élni is lehet, tovább? A leégett fűrésztelep maradéka: egy marék hamu. „Néha-néha előveszem és megnézem. És amikor óvatosan kinyitom a használt kartondobozkát, és belepillantok a szürke hamuba, akkor a gyomromban valami furcsát érzek. És bár nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez az érzés, tudom, hogy ez is olyan valami, aminek van értelme. És azt is tudom, hogy az élet értelmével nem szabad játszani. Nem igaz, Pierre Anthon? Nem igaz?” Ez a kérdés – ez válasz?

„A SEMMI, AMI VAN”

S Heidegger talán bólintana: „Nem tudjuk, a lét mit jelent. De ha megkérdezzük: »mi a lét?«, már benne tartjuk magunkat a »van« megértésében anélkül, hogy fogalmilag képesek lennénk rögzíteni, mit is jelent.” „Mintha két könyv lenne a Semmi. Az egyik, amelyet a válasz modellezésének érdekében egy logikus, felelős és kíméletlen elme következetességével, torokszorító stiláris egyszerűséggel írt meg Janne Teller. A másik az, amelyből egy szó sem került a regénybe, s hiányával nem még érdekesebbé teszi, hanem háttér-nemlétével kikezdi az alaptörténet hitelét, hatását” – írja Tarján Tamás. Elegánsabban persze parabolikusnak is nevezhetnénk a regény végzetesen zárt világát, célratörő allegorikusságát, a stílusát és cselekményét egyaránt jellemző, drámai csupaszságot. Talán még azt a diszkrét képtelenséget is elhihetjük neki, az autentikus lét kamasz-apoteózisának jegyében, hogy a taeringi iskolások életében ilyen rémisztően nincs jelen, ilyen bődületesen inkompetens minden felnőtt.

Valahogy mégis kevés a levegő ebben a kötetkében. Valahogy mégis túlontúl megcsinált, kiszámítható, mert hát logikusan végigvihető (és mellesleg ponyvaműveltségünkből is túlságosan ismerős) mindaz, ami jön. S miközben azzal azért aligha vádolhatnánk, hogy rövidre zárja az értelmezést, a világban-benne-létnek mintha épp az a kiszámíthatatlan tágassága hiányozna belőle, amely több, bölcsebb, gazdagabb minden elméleti modellnél és levezetésnél.

Amely végül mégis szembeszegezhető, vagy inkább szembeszegeződik bennünk Pierre Anthon nagyon is létező – paradox-logikusan: elpusztíthatatlan – semmijének örök kísértésével. Amely épp így, halál-felé-való létként, veszélyeztetett-hiteles lehetőségként rajzolódhat ki a semmi háttere előtt:

„Kézzel adagoltuk a hamut. Azt a szürke valamit, ami megmaradt az élet értelméből, gondosan bezártuk a dobozkákba és üvegekbe.

Fontosnak éreztük, hogy jól vigyázzunk erre a kis maradékra, mert bár Pierre Anthon nem ült fönt a szilvafán a Taeringi út 25-ös számú ház előtt, és nem kiabált utánunk semmit, mégis mintha minden egyes alkalommal hallottuk volna a hangját, amikor arra jártunk.

– Ha könnyű meghalni, az azért van, mert semmi jelentősége a halálnak – kiabálta. – És ha nincs értelme a halálnak, az azért van, mert az életnek sincs értelme. De azért mulassatok jól!”

TELLER , JANNE : Semmi. Bp., 2011, Scolar.

IRODALOM:
• BÁRÁNY TIBOR utószava: Nincs. Semmi. Se.
• TANDORI DEZSŐ utószava: Egy vilagsikeres konyvről.
• A gyerekek elveszitettek artatlansagukat – Interju Janne Tellerrel. http://konyves.blog. hu/2011/12/14/a_gyerekek_elveszitettek_artatlansagukat_interju_ janne_tellerrel_2015. október 2.
• LENGYEL IMRE ZSOLT: Mintha. http://magyarnarancs.hu/konyv/mintha-78683_2015. október 2.
• TARJÁN TAMÁS: Halom. http://www.revizoronline.com/hu/cikk/4119/ janne-teller-semmi/, 2015. október 2.