Hélisz Katalin: Az önértékelés titka

Az önértékelés dolgában az ember két véglet között mozog. Hol túl-, hol meg alulbecsüli önmagát, néha rendkívül büszke mindarra, amit elért vagy elérni igyekszik, máskor meg maga alá esik, és úgy érzi, semmire se képes.

tTermészetes, hogy örömmel tölt el bennünket, ha megvalósul, amire annyira vágytunk, vagy végre sikerül, amiért annyit fáradoztunk. Nincs ezzel semmi baj, gondoljunk csak egy gyermek önfeledt mosolyára, amikor gondosan az utolsó darabot is belehelyezi a kirakósba, majd felegyenesedik, kicsi kezét széttárja és büszkén felkiált: Mama, nézd, megcsináltam! Azzal sincs semmi baj, amikor néhanapján elbátortalanodunk. Csak ülünk szomorúan, mert valami nem sikerült, vagy egészen elárvultnak érezzük magunkat, mert a barátunk elfordult tőlünk.

A magyar nyelv zseniális, kifejezéseink remekül tükrözik az igazságot: az öntelt és az önmegvető ember valamivel nem számol, mindkettő úgy él, mintha csak magára számíthatna, és ezért fél. Talán meglepő gondolat, hogy az öntelt ember fél, pedig viselkedése mélyén ugyanúgy a szorongás húzódik, mint az önmagát megkérdőjelező, semmibe vevő ember viselkedése mélyén. Az egyik a túlkompenzálás útját választja, a másik a kétségbeesését. De egy valósággal egyikük sem számol: Isten valóságával. Mert az ember értéke és méltósága független attól, hogy mit ér el, hogyan néz önmagára, vagy mások hogyan látják őt és bánnak vele, hanem azon múlik, hogy kihez tartozik – végső soron!

AZ EMBER ÉRTÉKESSÉGE AZON MÚLIK, HOGY KIHEZ TARTOZIK

Értékességünk és emberi méltóságunk abból fakad, hogy az Isten, amikor saját képére és hasonlatosságára formálta az embert, végtelen valóságának egy piciny, egyszeri és megismételhetetlen darabkáját rejtette el bennünk. Mindannyiunkban. Ez egyrészt összekapcsol, mert mindannyian ugyanebből a végtelen Szeretetből kaptuk az életet, és mindannyian hordozunk valamit Istenből; másrészt különlegessé, egyedivé is tesz, mert senki más nincs, aki pont olyan lenne, mint te vagy én.

Sokszor talán nem így érezzük magunkat. A karácsonyi bevásárlás forgatagában, amikor mindenki egyformán ideges és rohan, vagy nyáron egy zsúfolt autóbuszon zötykölődve, ahol mindenkiről egyformán szakad a víz, nehéz átéreznünk, hogy Isten képmását tényleg ilyen egyetlenszerűen, csak ránk szabott módon hordozzuk magunkban. Igazi értékünket és méltóságunkat mégis ez adja.

Értékességünk valódi és maradandó akkor is, ha ezt senki sem tükrözi felénk, és talán mi sem vagyunk tudatában, de egyedi vonásainkat csak kapcsolatainkban fedezhetjük fel, a magányban ez nem lehetséges. Emberi kapcsolataink milyensége nagymértékben kihat arra, hogy Istenről, a világról és önmagunkról milyen kép él bennünk.

A KAPCSOLAT MEGAJÁNDÉKOZ

A kapcsolat egyik legnagyobb ajándéka, hogy odavissza megajándékoz. Egészséges esetben, kapcsolatainkban az a kiváltság ér minket, hogy megláthatjuk, miben is vagyunk mások, mint a többi ember, mi a mi gazdagságunk, azaz, amit Isten végtelen személyének jellemvonásaiból egészen személyre szabottan, egyedi módon hordozunk. Ugyanakkor a másikban is Isten arcának egy-egy újabb vonását ismerhetjük meg, tehát valami olyat láthatunk és érthetünk meg Istenből, amivel korábban nem találkoztunk. Mindez azonban nyitottságot és befogadást feltételez mindkét fél részéről, valamint egymás iránti mély bizalmat és kölcsönös tiszteletet. Ha így fordulunk egymás felé, akkor személyiségünk kiteljesedik, megtanuljuk megbecsülni egymást és önmagunkat, nem ijedünk meg a másságtól, hanem megtapasztaljuk, hogy a sokszínűségben is lehetséges valódi egység és szeretet. Mindemellett megtanulunk még valamit, hogy egymásra gyakorolt hatásunkat soha ne kicsinyeljük le. Mert az odafigyelés, a megértés és az elfogadás – akár adjuk, akár kapjuk – azt jelenti, hogy Isten odafigyelése, megértése és elfogadása is lehetséges. Pont ebben áll a közösség életadó és gyógyító ereje.

NEM MINDEN KAPCSOLAT ÉLETADÓ

Sajnos kapcsolataink legtöbbször nem ilyenek, nem az elfogadás és a megbecsülés színterei, hanem versengések és elvárások, a megbélyegzés és a kirekesztés melegágyai. Fájdalmaink, magányunk, és azt hiszem, valahol legtöbb sebzettségünk forrása az, hogy egyetlenszeri és megismételhetetlen valóságunkat nem merjük megélni, illetve nem hagyják, hogy megéljük. Vagy éppenséggel mi nem engedjük a másik embernek, hogy másmilyen legyen.

Már kisgyermekkorunktól, de iskoláskorunktól kezdve mindenképp megtanuljuk, vagy legalábbis elvárják tőlünk, hogy hasonlóak legyünk: ugyanúgy viselkedjünk, ugyanolyan ütemben és ugyanazt tanuljuk. Egy közösséget persze könnyebb vezetni, formálni, tanítani és kezelni a konformitás mentén, mint sokszínűségében. De úgy tűnik, Isten ezzel nem így van. Meggyőződésem, hogy egy olyan Isten, aki miután megteremtette a halakat, a madarakat és az emlősöket a maguk rendje és faja szerint, majd gondolt egyet és megteremtette a kacsacsőrű emlőst is, az egy igen leleményes, a változatosságot és az egyediséget igenlő Isten. Mert a kacsacsőrű emlős szánalmasan fest halként, annak ellenére, hogy jó úszó és nagyrészt vízben él, és madárnak sem mondható, igaz nagy a csőre és tojásrakó, ráadásul emlősnek is fura szerzet, mert nincsenek emlői, bár kicsinyeit tejjel táplálja. Viszont egyben tökéletes: remek és utánozhatatlan kacsacsőrű emlős!

AZ ÖSSZEHASONLÍTÁS SZÉTVÁLASZT ÉS MEGSEBEZ

Nem tudom, a kacsacsőrű emlőst mennyire tölti el örömmel vagy gyötri, hogy kacsacsőrű emlős. Vajon vágyik-e arra, hogy bárcsak olyan csillogó pikkelyei lehetnének, mint a halaknak, vagy úgy tudna a szél hátán szállni, mint a madarak, vagy legalább elevenszülőként hozhatná világra a kicsinyeit, mint az emlősök. De lelkigondozói munkám során nagyon sokszor látom, mennyi kétségbeesést és gyötrelmet szül, amikor egymást méricskéljük, és magunkat másokhoz hasonlítva azt képzeljük, ó ha én is olyan lehetnék mint ő – akárki is az az ő –, akkor biztos boldogabb lennék. Vagy éppen az ellenkezőjét, amikor önmagunkkal eltelve lenézzük és megvetjük a másikat, mert nem olyan rátermett vagy járatos abban, amiben én, és tele vagyunk haraggal és ítélkezéssel. Bármely oldalon találjuk is magunkat, az összehasonlítás szétválaszt és megsebez. És az üzenet egyértelmű: ha valamiben különbözünk (legyen az külső vagy belső tulajdonság, kulturális, vallási vagy tapasztalatbéli különbség), akkor nem lehet közöttünk kapcsolat.