Lichtneckert András: Test és lélek a Nagy Háborúban

A katonai gyógyítás és a papság részvétele a hadseregben egyidős a háborúkkal. A Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjteményben rendezett kiállítás a katonai kórházak, a tábori lelkészek és az egyházmegyében működő betegápoló szerzetesrendek szolgálatának állít emléket.

aAz első világháborúból legtöbben kitüntetések nélkül, de maradandó „emlékekkel” tértek haza. Sokan feltették a kérdést: érvényes-e az V. parancsolat: „Ne ölj!” Hogy a kereszténység és a haza szolgálata közötti feloldhatatlan ellentmondás ellenére is folytatni tudták életüket a háború után, abban nagy szerepe volt közvetlen katonai feletteseiknek, tábori lelkészeiknek, orvosaiknak és ápolóiknak.

Az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottságnak a Nagy Háborúval kapcsolatos felhívása az áldozatok iránti tiszteletre szólított fel. A tábori lelkészség és a hátországban működő katonai kórházak bemutatása jó esélyt ad a militarizmus csapdájának kikerülésére. A Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjteményben rendezett kiállítás két témájának összekapcsolását a betegápoló szerzetesrendeknek az egyházmegyében való jelenlétén kívül a háború mindennapjai is indokolják. A tábori lelkész kijelölt tartózkodási helye a harctéri segélyhelyen volt, vöröskeresztes karszalagot viselt, szükség esetén segített a műtőben, az orvosok pedig egyre többet foglalkoztak az emberi lélekkel, az idegrendszer károsodásával, a háború okozta pszichés traumákkal.

A tábori lelkész szavainak hitelét erősítette a háború alatti két pápa, X. Pius és a békepápának nevezett XV. Benedek. Mindketten elítélték a háborút. XV. Benedek Ad beatissimi Apostolorum kezdetű enciklikájában a háború fő okait a szeretet hiányában, a tekintély megvetésében, a társadalmi osztályok és rendek közötti harcban és a birtoklási vágyban állapította meg, és a nehéz helyzetben kijelölte a katolikus egyház feladatait.

A veszprémi egyházmegye területéről legalább 28 lelkészt hívtak be katonai szolgálatra. A 30 év körüli behívottakat fizikai állóképességük és lelkészi tapasztaltságuk tette alkalmassá a feladat teljesítésére. A behívóparancs kézhezvételének pillanatában kikerültek egyházmegyéjük kötelékéből, és csak az elbocsátásuk után térhettek oda vissza, a püspöki levéltárak emiatt kevés forrást tartalmaznak tábori lelkészeik katonai szolgálatáról. A megyéspüspök és a lelkész közötti kapcsolat nem szakadt meg teljesen, de pusztán magánjellegű volt.

Az Osztrák–Magyar Monarchia tábori lelkészeinek a hadsereg soknemzetiségű összetételéből eredő nehézségekkel is meg kellett küzdeniük. A katonák gyóntatásában a 18 nyelvű, fonetikusan írt gyóntatókönyvvel próbáltak segíteni. Ugyanilyen gondot okozott a felekezetek sokfélesége, hiszen a római katolikusoktól a mohamedánokig a legtöbb európai vallás képviselői jelen voltak a hadseregben. A katona vallásának megfelelő lelkész sokszor hiányzott a helyszínen, és gyakran a katolikus lelkész gondozta a többi felekezet katonáit is.

A lelkészek háborús naplói a háború történetének hiteles forrását jelentenék, ha nem kallódtak volna el. Dr. Luttor Ferenc püspöki könyvtárosé (a háború után Balatonfüred plébánosa) nyomtatásban maradt fenn, az egyházmegye lapja, a Veszprémi Hírlap nyolc részben közölte. A szerb harctéren, Sabácnál szolgáló Luttor célja a naplóírással az volt, hogy: „a sokszor valótlannak látszó események valószínűségét vagy jelentőségtelen dolgok pillanatnyi fontosságát refleksziók nélkül is elhitessem”. 

Az egyházmegye két későbbi püspöke szolgált tábori lelkészként: dr. Bánáss László és dr. Tóth Tihamér. Utóbbi a tábori lelkészi szakirodalmat is gazdagította.

A katonai egészségügyi szervezetnek a tábori lelkészségnél is nagyobb feladatot kellett megoldania. A békeidőben született katonai tervekhez képest a háború kitörése után hamarosan a kétszeresére, majd a Vöröskereszt és a társadalom példátlan segítőkészségével a többszörösére sikerült emelni a katonai kórházakban a betegágyak számát.

A veszprémi egyházmegyében az egyházi és szerzetesrendi szerepvállalás a katonaegészségügyben kiemelkedő volt. Az első világháború idején kórházi célokra legalkalmasabbnak a főgimnáziumi, polgári iskolai, elemi iskolai épületek bizonyultak. Nagykanizsán a piarista, Pápán a bencés főgimnázium épülete lett a katonai kórház központja. Veszprémben a piarista gimnáziumból az első sebesültszállítmány megérkezése előtt helyezték át a kórházat Balatonfüredre, a pannonhalmi főapát által felajánlott Erzsébet Szanatóriumba, a térség legkorszerűbb gyógyító intézményébe.

Veszprémben az állami kereskedelmi és polgári iskolában lévő törzskórház osztályai az Erzsébet Szanatóriumban és a püspöki szemináriumban, ennek alosztályai az irgalmas nővérek iskolájában és az angolkisasszonyok zárdájában rendezkedtek be. A lábadozók számára a piarista főgimnázium és a Davidikum épületét foglalták le. Így sikerült kb. 1000 ágyat felállítani a sebesültek, betegek, lábadozók számára. 1916-ig, a veszprémjutasi katonai kórház átadásáig, a fertőző (kolerás, tífuszos stb.) betegeket a püspöki szeminárium épületében ápolták, amelyet – a székesegyháznál felállított kordonnal – könnyű volt elszigetelni a civil lakosságtól.

A veszprémi tartalékkórház alárendeltségébe polgári és kisegítő vöröskeresztes kórházak tartoztak Devecser, Enying, Zirc, Jánosháza helységekben.

Ezeken kívül a térségben több kisebb kisegítő kórházat és katonai üdülőtelepet állítottak fel Veszprémvarsány, Lázi, Gic, Lepsény, Ajka, Balatonalmádi, Csopak, Nagyvázsony, Tihany, Badacsony, Hévíz, Siófok, Balatonlelle, Balatonboglár helységekben. Az irgalmas nővérek (Páli Szent Vince Szeretet Leányai Társulata) Ranolder János püspök hívására a gráci rendházból érkeztek a veszprémi egyházmegyébe. Több városban megtelepedtek, így az egyházmegye területén az egészségügyben és az oktatásban kiemelkedő szerepük volt. Ők voltak az ápolónők a veszprémi városi kórházban, és a háború alatt maguk látták el 40 ágyas katonai kórházukat. Tapolcán a háború kitörésekor elkészült polgári kórházba rögtön beköltöztek és a Vöröskereszt kezelésében lévő kórházban 1918 közepéig ápolták a sebesülteket. Keszthelyen a zárda épületében még Vaszary Kolos hercegprímás létesített óvodát, amelyben Festetics herceg neje, Hamilton Mária a család költségén 40 ágyas hadikórházat rendezett be. A Mária kórház az ő nevét viselte, de férje után nevezték Festetics-féle üdülőháznak is. (A Hamilton Mária tiszteletére 1925-ben emelt és most felújított Festetics-mauzóleumot napjainkban adták át.) A kórház működtetésében a ny. törzsorvos Illés Ignác és Parecco Eugenia, a rendház főnöknője karöltve dolgozott. Zalaapátiban a vöröskeresztes fiókegylet kórházában az irgalmas nővérek 40 sebesültet és beteget ápoltak. Sümeg három kis hadikórháza közül az egyiket Hornig Károly püspök támogatásával a püspöki kastélyban állították fel 25 beteg katona számára. Békefi Remig, a ciszterci rend zirci apátja többféle módon támogatta a katonai kórházakat, az apátság épületében is ápoltak sebesülteket. A pápai tartalékkórházhoz tartozó Celldömölkön Hollósi Rupert bencés apát elnökletével működött a Vöröskereszt Egylet. Első ápolónőképző tanfolyamának hat hallgatója az Isteni Szeretet Leányai Társulatának tagja volt. Elemi iskolájukban kisegítő kórházat tartottak fenn.

A pápai katonai kórházak között hiába keressük az irgalmas nővérekét, mert a háború kitörése után 12 pápai irgalmas nővért azonnal a harctérre és katonai kórházakba vezényeltek. A Betegápoló Irgalmasrendnek azonban saját kórháza volt Pápán, ahol az önkéntes betegápolónők képzése folyt.

(Test és lélek a Nagy Háborúban – Tábori lelkészet, katonai kórházak és orvoslás az első világháborúban. A Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény kiállítása. Veszprém, 2015. május 6. – december 31.)