Orosz Gábor Viktor: „Többet kívánok röpke szavadnál”
A jócselekedetek mint az emberi érték zálogai és biztosítékai?
Újból meg kell tanulnunk, hogy mi az elég, hogy ne csak személyes anyagi vagy társadalmi növekedésünkre koncentráljunk, hanem az elég okán másokra is, akik az emberi élethez szükséges javak alapvető hiányától szenvednek.
nNapjainkban sokan a véleményalkotás értéksemlegességét hangoztatják, mégis szüntelen kötöttek maradnak saját kultúrájuk normatív sarokigazságaihoz, így az évszázadok során az európai kultúra fejlődését meghatározó értékekhez is. Polányi Mihály mutatott rá arra, hogy a tudományos hipotézisek a verifikációtól (igazolhatóság) függenek, míg a matematikát, a vallást vagy a művészeteket helyesebb, ha a validáció (érvényesség) eljárásával fogadjuk el. Az igazolhatatlan, de érvényesnek tartott értékeink hasznos, sőt szükséges kellékei életvezetésünknek, amelyek olyan jelentésvilágot alkotnak, hogy nemcsak lehetővé teszik számunkra a felelősségvállalást, hanem képessé is tesznek rá. A felelősséghez azonban mindig értéktudatosságnak kell kapcsolódnia.
A kortárs filozófiai és teológiai művek gyakori állítása, hogy a társadalmi élet középpontjában egy olyan törvényszék áll, amelyben Isten helyett az ember foglal helyet. Az utolsó ítélet újkori megkérdőjelezése sem szüntette meg az emberi egzisztencia „fórum-szituációját”, ahogyan Friedrich Schiller írta: a „világtörténelem a világítélet”, amelyben a vádló és a vádlott ugyanaz és önmagukat szüntelen igazolniuk kell. Az evangélikus megigazulás-tan ugyanakkor szembehelyezkedik az általános igazolás, vagy az önigazolás kényszerével, amely a társadalom minden szintjén fellelhető, legyen szó üdvösségről, vagy jócselekedetről.
BIZTOSÍTÉK?
Az ítélkező társadalmi légkörben joggal merül fel a kérdés: ki vagyok tulajdonképpen én és egyáltalán van-e jogom az élethez? Ezt a helyzetet élte át K. úr Franz Kafka A per című regényében, amely éppen életvilágunk törvényszékké válásának klasszikus szimbóluma és egzisztenciális mélydimenziója. Valakinek a létezéshez való jogát egyrészt cselekedeteivel és teljesítménye által, másrészt azok külső elismerésével szükséges igazolni. Ha ez valóban így lenne, legtöbbünk élete a kudarcok sorozataként valósulna meg. Ezért fontos hangsúlyoznunk, hogy Isten Krisztusért, ingyen és kegyelemből tart bennünket igaznak, és életünk még tévedéseink ellenére is az üdvösség ígéretét hordozza.
Az egyház és a társadalom értékközvetítő kapcsolatának kulcskérdése elsősorban nem strukturális, hanem tartalmi jellegű. Hiteles és meggyőző kifejtése a közös értékeknek, amelyek hozzájárulnak a társadalmi kapcsolatok minőségi fejlesztéséhez. Ebben az összefüggésben megszívlelendő Jürgen Moltmann, a neves német teológus gondolata, miszerint a keresztény etika feladatát nem a világhoz való alkalmazkodásban, sem az attól való elszigetelődésben látja, hanem a világ megváltoztatásának útmutatásaként értelmezi. Hogy ez konstruktív módon megvalósulhasson egyéni életünkben, az identitás megváltozásának tudatosulnia kell: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme új jött létre” (2Kor 5,17). Krisztus által elnyert önazonosságunk – egyéniségünk lényegi egységének forrása és életünk súlypontja. Az identitás megváltozásához hozzátartozik a Teremtő ismeretében való gazdagodás, amely az új én felöltözésének a része: „és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt” (Kol 3,10). Az ember Krisztusban újult meg. A „változás ethoszával” összekapcsolódik „az új idők pátosza”, mert a reménység etikája a jövőt Krisztus feltámadásának fényében látja!