Zanati Zsófia:
A jó fotóművészet a társadalom lelkiismerete

Talpig úriember, méghozzá a régi vágásúból: kedves, érdeklődő, tapintatos. Képeit gyakran afféle „békebeli” harmónia lengi be, néhol szeretetteljes irónia, összességében pedig hitelesség és a fotografálás tökéletes ismerete.
Chochol Károly egy életre elkötelezte magát a fényképezéssel, egyszerre munkája és szenvedélye a fényképezés, immár több mint 65 éve. Közel százezer negatívja van, amelyekből 2015-ben több tucat, eddig még soha nem látott fotográfiáját tárta a nagyközönség elé, amelyek nemcsak a huszadik század eszenciáját, de egy gazdag alkotói pályát és egy ars poeticát is felmutattak a nagyközönségnek: a kép legyen igaz, de szép is.

Olyan hatalmas mennyiségű fotográfiája van, hogy már nyilvántartása is komoly feladat. Egyszerre lehet öröm és teher az a sok-sok negatív, amelyre mindmind érdemes lenne rápillantani, kinagyítani, bemutatni. Nos: inkább öröm vagy inkább teher?

Öröm is, teher is, de legfőképpen óriási felelősség. A fotográfia, a fotóművészet – ha jó fotóművészet – a társadalom lelkiismerete. Ebből az következik, hogy rettentően nagy felelősséget ró az alkotóra. A történelmet és az elmúlt időszakot nem szabad megváltoztatni, nem illik sem szépíteni, sem sötétebbre festeni: az igazságot kell minden körülmények között feltárni és megmutatni. Vallom, hogy a jó kép nemcsak igaz, hanem szép is; az igazságot pedig esztétikusan, jó technikával és jó kompozíciókban kell megmutatni.

Ha végiglapoz egy archívumot, vajon eszébe jut, hogy egy-egy kép hogyan készült? Emlékszik a képek történetére? Több tízezer negatívról beszélünk…

Alkotója válogatja, de én minden kép készítésére em lékszem. Az időpontokkal kicsit hadilábon állok, de nagy távlatokat nem tévedek. Persze vannak nagyon pontosan archiváló alkotók, akiknél a kép készítésével egyenértékű a dátumozás és minden egyéb, én meg inkább – ha szabad így fogalmaznom – az élményeket habzsoltam két kézzel, és sokkal fontosabb volt, hogy sok-sok érdekes és igaz képet készítsek, mint hogy az adminisztrációban jeleskedjek. Mindenesetre az archívumom még sok meglepetést tartogat.

A régi képei tehát természetesen megvannak. A régi gépei is?

A régi gépeim is megvannak, részben. Azok, amelyek a szívemhez nőttek, amelyek elkísértek több földrészre: Koreába, Kínába, azoktól nem tudnék megválni, mert legalább olyan becses emlék mindegyik, mint egy turistának egy ritka kagyló. Persze, nekem még fontosabb, hiszen kedves munkaeszközöm volt, ezért gondosan őrzöm.

Hogy képzeljük el: időnként előveszi őket a vitrinből mint a porcelánt, és megtisztogatja?

Igen, pontosan. A fényképezőgépeket, ha hoszabb ideig tárolja az ember, illik felhúzni és jó néhányszor elsütni, hogy a finommechanikai óraszerkezetben az olaj ne gyantásodjon el. Kevesen tudják, hogy például egy karóra – ami egyben stopper is – körülbelül nyolcvan mozgó alkatrészből áll. Egy jó minőségű központi záras fényképezőgép, mint egy Rolleflex, ennek legalább a háromszorosa. Ezeket ápolni kell.

Magától értetődő, hogy Ön a finommechanikához is ért. Egy szemüveget is el tudna még készíteni?

Igen, ez nálunk családi hagyomány. A nővérem, a sógorom és az egyik bátyám is látszerész volt, és 1945- től van egy látszerész üzletünk, amit a mai napig én vezetek.

Pályafutásának 50. évfordulója kapcsán azt mondta egy beszélgetésben, hogy szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a szenvedélye volt a foglalkozása. Amikor a Magyar Televíziónál dolgozott fotóriporterként, akkor is így gondolta? Hiszen ott bizonyára főként úgynevezett „musz”, azaz kötelezően elvégzendő feladatai voltak.

Természetesen a feladatokat nem minden esetben a riporter válogatta meg. Egy-egy külföldi államfő látogatása, egy-egy jelentősebb belföldi esemény dokumentálása kötelező volt, én ezeket is mindig tárgyilagosan és a legjobb szinten próbáltam megoldani. Az egy másik kérdés, hogy ha összehasonlítjuk azokat a témákat, amelyek megérintették a szívemet-lelkemet, azokkal a képekkel, melyeket napi munkafeladatként készítettem, bizonyára egy nem hozzáértő számára is feltűnő, hogy egy bizonyos lelki plusz hiányzik ez utóbbiakból.

…akkor vegyük sorra azokat a témákat, amelyek az Ön lelkét megérintették akkoriban!

Például 15-16 éves koromban több alkalommal készítettem fotókat a budaörsi barlanglakókról. Megfogott a szegénységnek az a szinte elementáris foka, amivel találkoztam. Persze amikor publikálni akartam a képeket, nagyon rossz néven vették, meg is büntettek érte. Azután meghirdettek Gyulán egy Székely Aladárról elnevezett pályázatot, erre készítettem két pár portrét: egy fiatal, markáns, agitativ költő, és a magyar költészet géniuszának, Dutka Ákosnak a portréját, valamint egy tehetséges fiatal énekest, Aradszky Lászlót állítottam szembe a világhírű zenetudóssal, Ádám Jenővel. Ez a két képpár várakozáson felül eredményes volt: elnyertem a Székely Aladár-díjat, s ez óriási erőt adott, egyre nagyobb szeretettel fordultam az emberábrázolás és a portréfényképezés felé.

S ez azóta is tart. Máig előttem van az Előhívott emlékeim című kiállításának egyik képe: a suszter, aki műhelye előtt mezítláb álldogál. Önről köztudomású, hogy még a sarki közértbe sem ment le fényképezőgép nélkül. 65 éve jár-kel a világban és fotózza az embereket, a tájakat, készít dokumentumokat, portrékat, sőt, paródiákat is. Volt olyan szeglete a fotográfiának, amit nem próbált ki?

Én nem köteleztem el magamat igazán semmi mellett, ha igen, akkor azt mondanám, hogy a valóságábrázo lás és az életképek állnak hozzám a legközelebb. Sokáig dolgoztam fotóriporterként és sokáig alkalmazottés reklámfotósként, és voltak a fotografálásnak olyan területei, amikkel soha nem tudtam megbarátkozni. Ilyen volt, amikor meg kellett volna hamisítani a valóságot. Ami pedig a paródiákat illeti: valakit csak akkor lehet sikeresen parodizálni, ha a stílusjegyeit tökéletesen ismerem és át tudom venni, s ha a munkásságában vagy a műveiben bizonyos elemeket kifigurázhatónak érzek. Szegről-végről ez a vonulat jelenik meg a tájképeimen is, amelyeket különböző festőknek a stílusában készítettem el, s amelyekkel azt szeretném bebizonyítani, hogy a fotóművészetnek nincsenek merev határai. A humor mindig lényeges, mondhatni központi kérdés volt számomra, először humorosnak szánt képeket készítettem, amit megértettek és méltányoltak, aztán jött egy tízéves időszak, amikor minden évben 3-4 kollégám modorosságát tűztem tollhegyre. Ennek a sorozatnak az volt a címe, hogy Így fényképeztek ti – de hogy ne érje szó a ház elejét, magamat is kifiguráztam, Borsos József stílusában készült az önarcképem.

Ön nemcsak nagy történelmi korszakoknak, de egyben nagy fotótechnika-történeti korszakoknak is tanúja volt. A hagyományos, analóg gépeket újabbak és korszerűbbek váltották fel, jött és eltűnt a polaroid technika, majd eljött a digitális technika korszaka, annak hihetetlen lehetőségeivel. Barátságban van a digitális fényképezéssel és azokkal a módszerekkel, amelyeket a számítógépes programok nyújtanak?

Én elég későn kezdtem el digitális fényképezőgéppel dolgozni, mert olyan igényt állítottam fel magammal szemben, hogy mindig az adott korszak csúcsait hajszoltam. Nekem meg kellett várnom, amíg a digitális fényképezőgép odáig fejlődik, hogy eléri a legjobb analóg fényképezőgépek színvonalát. Azt kell mondanom, hogy nem idegenek tőlem a különböző beavatkozások sem, de hiszem, amit a mesterem is, Haller Frigyes Géza, mármint hogy a fotóművészet sajátos formanyelvét nem szabad rontani. Azt vallom, hogy ha egy elkészített képben nincs benne a tartalom és technika esztétikai összhangja, nem felel meg közelítőleg a műalkotás fogalmának, azt utólag semmiféle technikával nem lehet belecsempészni.

Kritikusai szerint a képei technikailag tökéletesek, kompozíció, technika, anyagszerűség szempontjából egyaránt megalapozott mesterségbeli tudásra utalnak. A kiállításlátogató közönség is azonnal érzékeli, hogy fotográfiái hitelesek: tökéletes egységet alkot a téma és a megvalósítás, no meg a belőlük áradó érzelem.

Ezt a tanítómestereink javára kell hogy írjam, mert az agyunkba vésték, hogy a fotóművészet nem hazudik, mindig igazat mond és témája mindig valami – a társadalom, az egyén vagy a művészet szempontjából – fontos dolog. A másik pedig, hogy voltak kulcsmondatok, amelyek úgy szóltak, hogy a fény hangsúlyoz, jellemez, kiemel. Utóbbi a magyaros fotográfiának olyannyira a sajátja volt, hogy az 1920-as évektől a 40-es évekig a világ élvonalába emelt egy-egy fotóművészt, akik közül többen 80-100 fotóművészeti aranyérem birtokosai lettek. Szerintem, ha az ember tökéletesen ismeri a technikát, amit használ, akkor korlátlan az a lehetőség, ahogyan önmagát kifejezheti. Minden, ami a kiállításaimon szerepel, azért született, mert valamit önmagamból szerettem volna megmutatni, vagy legalábbis az én látásmódommal szerettem volna tolmácsolni eseményeket, szomorú, vidám vagy egyszerűen csak szép dolgokat. S ahogyan elkészítettem, az vagyok én. Nálam okosabbak mondják: a stílus maga az ember.

Már betöltötte a nyolcvanadik évét, de sokakat megszégyenítő fürgeséggel és kíváncsisággal dolgozik ma is. Honnan van ennyi energiája? Honnan a kimeríthetetlen humora?

Én a humor szemüvegén keresztül szeretem nézni az életet, hiszen annyi negatív hatás éri az embert, hogy azt csak kellő erkölcsi tartással és humorral lehet elviselni. Ezért számomra a humor, a nevetés tulajdonképpen egy gyógyszer, ami megőrzi az egészségünket – ha a fiatalságunkat nem is. A másik pedig: hinni kell valamiben. Ha az ember abban mélyül el, hogy mit nem adott meg a sors, az zsákutca. Én azt vallom: sohasem szabad hátrafelé nézni. Mindig csak előre.