Horváth Ferenc SJ: A saját idő értékelése az imában:

Mire elég tizenöt perc? Egy Bambusa arundinacea-nak elég, hogy körülbelül 95 mm-t nőjjön. A szemnek elég, hogy egy nem digitális filmből hozzávetőleg 21600 képkockát felfogjon. Egy embernek elég lehet arra, hogy Isten szerető figyelmességével rátekintsen az eltelt napra. Az élet haladására. Hála. Kiengesztelődés. Előretekintés. Tizenöt percben. Erről az imáról lesz szó az alábbiakban.

 IGNÁC ÉS A RÖVID IMAIDŐ – AJÁNLÁS JEZSUITA TANULÓ RENDTAGOKNAK

Bevezetésképpen tekintsünk rá egy-két morzsára rendalapítónk, Szent Ignác életében, hogy az examen, vagy ahhoz hasonló imamód honnan eredhet, mi lehetett a szerepe.

Szent Ignáccal is megtörtént, hogy felzaklatta magát vagy megrémült. Egy ilyen eset volt, amikor megválasztották Giovanni Pietro Carafa-t pápának, aki a IV. Pál nevet vette fel, s már jóval korábban komoly nézeteltérések voltak köztük. Az is nyilvánvaló volt, hogy Carafa nem kedveli a Társaságot, s lehetett attól tartani, hogy feloszlatja. Tanúk leírása szerint Ignác „megdöbbent és elváltozott az arca […], testének minden porcikájában megremegett”¹, miután megtudta, hogy Carafa-t választották pápának. Ignác nem szólt semmit, elment a kápolnába imádkozni, s rövid időn belül visszajött. Derűsen, kicserélve. Habár nincs bizonyíték arra, hogy ekkor Ignác egy exament végzett el, s arra sincs, hogy tizenöt percig volt távol, mégis az examen egyik legfontosabb hatása érződik ezen a történeten: máshogy jövünk ki belőle, mint ahogy belemegyünk.

Talán itt érdemes megjegyezni, hogy Ignác a tanuló rendtagoknak (a fogadalmakat tett rendtagoknak a noviciátus után) nem javasolja a hosszas imákat. Mivel a Rend tanulni küldi őket, így idejüket szenteljék a tanulásra. 2 Ezért ajánl rövidebb imákat, egyrészt, hogy ne essenek ki a gyakorlatból, másrészt, hogy sűrű tanulmányaik közepette is szem előtt tartsák a legfontosabbat: megtalálni Istent mindenben. Erről is szól ez az imádság.

SAJÁT IDŐ – AZ ÉLETÜNK HALADÁSA

Mikor tekintünk úgy az időnkre, hogy az a mienk? Mikor érezzük, hogy vesztegetjük az időt? Mikor tudjuk kimondani, hogy ez a nap ajándék volt? Hogy hálásak vagyunk a napunkért?

Ha a rövid történelmi kitekintés után ránézünk a jelenünkre, rájövünk, hogy a saját időnkkel nem könnyű bánni. Gyakran érezhetjük, hogy a túlzott aktivitás és a semmittevés pólusai között ingázunk. Egyszerre szeretnénk szabadok lenni, azt kívánva, hogy hagyjanak békén. Ugyanakkor segítséget igénylünk az életünkhöz. Tanácsot a problémáinkra. Társaságot a magány ellen. Állhatunk úgy magunk előtt, hogy egyáltalán nem értjük: mit miért teszünk. Érezhetjük magunkat egy hurrikánban.

Az examen nem azért van, hogy feloldja ezt a feszültséget. Az examen nem abban segít nekünk, hogy megoldja a problémáinkat. Nem állítja meg a hurrikánt. Az examen, ahogy a neve is mondja, vizsgálat. Valójában több, mint egy vizsgálat. Egy kapcsolat a vizsgáló és a vizsgált tárgy között. Én vagyok a vizsgáló, s az életem egy napja a tárgy. Szeretnék kapcsolatba lépni az életemmel. Erre használom az exament. Azt vizsgálom, hol fakad az élet. Mindent az élet szemszögéből nézek. Ha hiszek abban: ahol élet van, ott van az Isten is, akkor máris közelebb vagyok ahhoz, hogy lássam Isten nyomát. Ha ezt a nyomot megtaláltam, abból születhet bármi, például máshogy tekintek magamra, a napomra és másokra is. Az exament végezve megállok a hurrikán közepén. Hagyom a vihart. Nem állítom meg. Nézem, mi minden száguld benne. Ennek a viharnak a legbelsejében csend van. Ott van az examen. Ott mást látok – máshogyan.

MÁS SZEMMEL NÉZNI ÉS LÁTNI – A SZERETŐ FIGYELEM IMÁJA

Ez az ima tehát nem egyszerű önértékelés. Nem csupán egy lelkiismeret-vizsgálat. Nem csak abból áll, hogy jobban megismerjük önmagunkat. Ezek is a részei. Mégsem csak ezekről van benne szó.

A kulcs, ami kinyitja ennek az imának a kapuját, az, hogy más szemmel kezdem nézni és látni a körülöttem és a bennem zajló eseményeket. Lehet az, hogy dühös vagyok. Lehet az, hogy elegem van saját magamból vagy másokból. Lehet az, hogy nem tudom kifejezni, megértetni az érzéseimet, legyen szó akár örömről, félelemről, bármilyen érzésről. Szégyellhetem magam. Most azonban nem így tekintek magamra.

Arról, hogy Isten hogyan néz rám, nem sok fogalmam van. Valahogyan rám tekint, ezt hiszem. Mégis, mi van Benne ekkor, hogyan tekint rám, azt nem tudom. Viszont azt tudom, ha valamit elmesélek édesanyámnak, egy testvérnek, egy barátnak vagy egy rendtársnak, akkor ők máshogy látnak engem is, az eseményt is. Úgy nézek tehát magamra, ahogy édesanyám vagy édesapám tenné. Ahogy egy testvér. Egy barát. Aki szeret. Aki próbál megérteni. Érdeklődik. Akinek a figyelmében feloldódnak a nehézségek. Más ízt kapnak az események. Új hatással van rám a saját időm. Megnyugszom. Megérkezek a hurrikán közepébe. A csendbe. Talán még sincs akkora baj. Ezzel gyakorlom annak az elképzelését, hogyan tekinthet rám az Isten. Jézus tekintete, amiben szeretném látni magam. Az Ő szemszögéből más tűnik elő. Ha elég közel hajolunk valakihez, meglátjuk a tükörképünket a szemében. Így Ahhoz is odahajolunk, Aki szeretve figyel. Meglátjuk Benne magunkat. Ahogy tükröződünk a szemében.

A GYAKORLATBAN – ITT VAGYOK

Gyakran érzem, hogy a nap tele van. A zsúfoltság érzése jelen van akkor is, ha nem foglalkozom semmivel. A rohanás érzése akkor is, ha egész nap az irodában vagyok vagy beszélgetni ülnek be hozzám. A kapkodás érzése akkor is, ha imádkozni megyek. A fáradtság akkor is, ha éppen a legkedvesebb társaság vesz körül. A furdalás akkor is, ha egész nap tudtam figyelni az emberekre. Az érzések hullámoznak akkor is, ha minden rendben. Az öröm jelentkezik akkor is, amikor nem lenne rá oka. A belőlem kiváltott reakciók akkor is jelen vannak, ha nem mutatom ki őket. Máshogy érzékelem az időt. Néha egy nap úgy telik el, hogy egy hónapnak érzem. Néha hónapok telnek el, s én még mindig egy napot élek meg. Az examen az a tizenöt perc, ami segít az időt úgy értékelnem, ahogy valóban telik.

Így is előfordul, hogy egyszer csak eltelt az imaidő s én még be se fejeztem a napom átnézését. Leragadtam egy eseménynél. Elfelejtettem hálát adni. Nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Kimaradt a megbocsátás vagy a bocsánatkérés. Bele se gondoltam a holnapi napba. Végig attól tartottam, hogy csak túl akarok lenni az imán, s ezért nem vagyok igazán benne. Ezek mind előfordulnak. Bele is férnek.

Együtt tudok érezni a gimnazistákkal, amikor az examenre kerül a sor egy lelki napon, ők nyíltan kifejezik: a könyökükön jön ki ez az imádság. Ha már én is eljutottam idáig, és ebből az imából is elegem van, az egy jó jele annak, hogy ideje az Istenhez kiáltani. Vagy sóhajtani. Istenem, add, hogy lássam, merre halad az életem. Istenem, csak be tudjak lépni a hurrikán közepébe. Istenem, látni szeretném magamat a Te szemeddel.

Ha csak az ima végén is. Mert még az imában sem sikerült jelen lenni. Ha csak a napom végén is. Mert lehet, hogy egész nap eszembe se jutott, hogy itt van velem az Isten. Mégis egyszer egy nap. A tizenötödik percben. Az utolsó percben. Istenem. A Te szemeddel látni.

JEGYZETEK:
• ¹ L. G. CÂMARA: Memoriale, Bp., 2012, Jezsuita Kiadó. 93. p.
• ² LOYOLAI SZENT IGNÁC: Levelek. Budapest, 2004, JTMR, 24. p.