Nemeshegyi Péter SJ: Az ember értéke a Bibliában

A Bibliában az ember egyedülálló értéke abban nyilvánul meg, hogy a mindenséget teremtő örök Isten megszólítja, párbeszédet folytat vele, gyermekeként személyesen szereti, és a Vele való egyesülésben örökké folytatódó boldogságra hívja.

ISTEN AZ EMBERT SAJÁT KÉPÉRE ÉS HASONLATOSSÁGÁRA TEREMTETTE

Az embernek ez az egyedülálló értéke feltűnik már a Teremtés könyvének elején, ahol az ember teremtése előtt Isten így szól: „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra, hogy uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon és az egész földön, s minden csúszómászón, amely mozog a földön!” (Ter 1,26) A Teremtés könyve azonnal hozzáteszi ennek az isteni szónak megvalósulását: „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére; Isten képére teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket” (Ter 1,27).

A Teremtés könyvének 2. fejezetében olvasható második teremtéstörténet népiesebb formában beszéli el az ember teremtését: „Megalkotta az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét, és az ember élőlénnyé lett” (Ter 2,7).

Ebből a leírásból kitűnik, hogy az ember egységes élőlény, testi és lelki valósága egyaránt Istentől származik, és az Isten megbízásából uralkodik és őrködik az egész földi világon.

Az ószövetségi Bibliában találunk egy-két szöveget, melyek az ember istenképiségét tovább magyarázzák. Például, a Teremtés könyve Isten egyik parancsát az ember istenképiségével okolja meg:

„Aki embervért ont, ember ontsa ki annak vérét, mert az ember Isten képére alkottatott” (Ter 9,6). Sirák Fiának könyve pedig így elmélkedik: „Isten az embert földből teremtette, / a maga képére alkotta. […] / Felruházta őt a magáéhoz hasonló erővel, / meghatározta napjai számát és idejét, / s uralmat adott neki minden fölött a földön. / Félelmetessé tette őt minden élő előtt, / hogy uralkodjék az állatokon és madarakon. / Hozzá hasonló segítőt teremtett belőle, / és adott nekik megfontolást és nyelvet, szemet és fület, / szívet alkotott nekik a gondolkodásra, / és betöltötte őket bölcs okossággal. / A szellem tudásával látta el őket, / értelemmel töltötte be szívüket, / és megmutatta nekik, mi a rossz és mi a jó.” (Sir 17,1–6)

A kicsiny embernek nagy méltósága csodálattal tölti el a zsoltáros lelkét. Bámulatában így kiált fel:

„Uram, mi Urunk, milyen csodálatos neved szerte a világon! […] / Hiszen ha nézem az eget, kezed művét, / a holdat és a csillagokat, amelyeket alkottál, / mi az ember, hogy figyelemre méltatod, / és mi az emberfia, hogy meglátogatod? / Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál, / dicsőséggel és tisztelettel koronáztad, / és kezed művei fölé állítottad. / Lába alá vetettél mindent: / minden juhot és marhát, / és hozzá a mezei vadakat, / az ég madarait s a tengeri halat, / mindazt, ami a tenger ösvényein jár. / Uram, mi Urunk, / milyen csodálatos neved szerte a világon!” (Zsolt 8,2.4–10)

Ebben a zsoltárban az „angyalok” szóval fordított eredeti héber szó: „elohim”, ami az Isten neveként is szerepel a Bibliában. Ezért van olyan bibliafordítás, mely a zsoltár szavait így fordítja: „csaknem istenné alkottad őt”. („Tu en a presque fait un dieu,” TOB, ökumenikus fordítás, 1975.)

Csodálatos lény tehát az ember: a vágtatva keringő hatalmas égitestekhez viszonyítva szinte csak porszem. A karmokkal, fogakkal, szőrmével ellátott hatalmas vadállatokkal szemben csupasz, védtelen és erőtlen parány. És mégis, őrajta pihen meg a Teremtő Úristen szeme, ővele köt szövetséget, őt teszi meg helytartójává az egész földön.

Idézzük a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciójának néhány szövegét, melyek remekül foglalják össze a Biblia antropológiáját: „A Szentírás ugyanis azt tanítja, hogy az ember »Isten képmására« teremtetett, s képes arra, hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény fölött, hogy Istent dicsőítve uralja és használja azokat. […] Isten azonban nem magányosságra teremtette az embert: kezdettől fogva »férfinak és nőnek teremtette őket«, kiknek kapcsolata a személyes közösség ősformája. Az ember ugyanis ízig-vérig társas lény, és másokkal való kapcsolat nélkül képtelen élni és képességeit kifejleszteni.” (GS 12.)

„Az isteni világosság részeseként helyesen ítél az ember, amikor azt mondja, hogy értelme révén meghaladja az anyagi világot.” (GS 15.)

„Az ember lelkiismerete mélyén egy olyan törvényt fedez fel, amelyet nem ő ad önmagának, hanem engedelmességgel tartozik iránta, s e törvény hangja – mely mindig arra szólítja, hogy szeresse és tegye a jót és kerülje a rosszat – a kellő pillanatban fölhangzik szívében. […] A lelkiismeret az ember legrejtettebb magva és szentélye, ahol egyedül van Istennel, akinek szava visszhangzik bensőjében.” (GS 16.)

„Az igazi szabadság azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni, hogy a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre.” (GS 17.)