Kovács Éva: Azzá lenni, aki vagyok?

Az ember kapcsolataiban létezik, élő közösségekben növekedhet, és valós találkozásokban változhat. Ha a bűnösségről kezdünk tűnődni, lehetetlen, hogy ne az Újszövetség Istenével való relációban tekintsünk a személyre. Valahol itt kezdtük beszélgetésünket Farkas István piaristával is a bűn tudatáról, a helyes önkép és önértékelés viszonyáról.

Az Életem ajándék. Mit jelent ez?

Az embernek abszolút értéke van, minden embernek, mert Isten a maga képmására és páratlannak teremtett minket. Ezután következik csak a bűnösség kérdése. Aki ezzel nincs tisztában, az nem ismeri önmagát, és folyamatosan hazudik magának és másoknak is. A kezdeti gyönyörű istentervhez képest bukott az ember, de Krisztus megtestesülése és megváltása által magasabb szintre került. Csak úgy szabad gondolkodni az emberről, hogy alapvetően érték, másodsorban sajnos sérült, gyógyításra szorul, harmadsorban örök jövője van Krisztus vére által. Negyven évet éltem fiatalok között, a legnagyobb értékük az őszinteség. Nagyon sok ember élethazugságban él, és nem egyszer engem is figyelmeztettek: atya ezt másként mondta. Hálás vagyok, hogy őszinték. Amikor arról beszélünk, hogy a fiatalok hogyan viszonyulnak az értékhez, a bűnösséghez és mondjuk a megváltáshoz, akkor nagyon fontos kialakítani egy alap-elrendeződést. Például hittanórán ugratom a gyerekeket: mondjatok olyan bűnt, amit Jézus ne tudna megbocsátani… Nincs ilyen. Ha a bűnösség lenyom, akkor rossz bűntudatról beszélünk. Ha pedig megmutatja pontosan, hogy milyen mély szakadékba kerültem, de kapaszkodom, és nyilván kinyújtom a kezem Jézus felé, akkor biztos megmenekülök és a gödörből kihúzottan értékesebb leszek, mert van bennem alázat, ragaszkodom ahhoz a jézusi kézhez, aki kiemelt engem. Mindenképpen önismeretben is és értékben is több leszek.

Izajásnál olvashatjuk (Iz 43,4): „Mert drága vagy szememben, becses vagy, és én szeretlek téged…” – nemde, ha így látja magát az ember, tudja reálisan észlelni önmagát: bűnösségét és megváltottságát? Kire, mire van szükség ahhoz, hogy ezt az értékességet megtapasztalja?

Első helyen szólok a családról. Egy gyermek az édesanyja szemében – Mécs László szavaival – királyként tükröződik, az elkényeztetés azonban már táptalaj a bűnösséghez. Világos, hogy szeretni mindig kell, de a szeretet néha korlátokat jelent a fejlődésben. A gyermekben van bűntudat. Erőszakot követünk el a gyermek lelkiismerete ellen, ha tagadjuk a bűnt. Három dolgot kell megkülönböztetni: kellemes-kellemetlen, jó-rossz és bűnös-erényes. Ahhoz, hogy akár egy nem hívő megtapasztalja a bűnösség és a megváltottság fogalmát, be kell hozni a személyes dimenziót. Ha a jó és rossz kategóriájához személyes istenkapcsolat is társul – felismerem, hogy szembefordultam azzal, aki engem a legjobban szeret –, akkor tudok visszafordulni az atyai ház felé. A szeretetkapcsolat visszafordítható, mert az Atya már vár.

Az Atya két fia példázatával ismét visszatértünk a szeretetkapcsolat kérdéséhez.

Rejtett bűneimtől tisztíts meg engem… – könyörög a zsoltáros (Zsolt 19,13). A már fölfedezett bűnöktől aránylag könnyebb megszabadulni. Az idősebb fiúnál van szó ilyen rejtett bűnről, hiszen nála látszólag minden rendben van. Ebből a gödörmélységből hogyan lehet kilépni? A lelkület és a tettek, mindig ezeket kell harmóniába hozni. A lelkület tettek nélkül csak léggömb, viszont ha csak tettek vannak lelkület nélkül, akkor az ember süllyed, és észre sem veszi. Nincs olyan ember, aki ne tudna magának mindent megmagyarázni, és az idősebb fiú ezen a szolgai úton halad. Úgy hiszi, hogy minden rendben van. Ha belátom, hogy legkevésbé önmagamat ismerem és őszinte tudok lenni valakihez, aki felelősségteljesen áll mellém, nagyon sok segítséget kaphatok kívülről a bűn fölismeréséhez. A bűnöktől való szabaduláshoz nagyon fontosnak tartom annak tudatát, hogy a bűnnek legszörnyűbb következménye az istenkép torzulása. Az ősbűnnél is ez történik, Ádám elbújik. Ha hiteles az istenképünk, akkor a szólításból: „Mit tettél, fiam?” az apa elvesző fia iránti gyötrelmét halljuk ki, ahogy keresi őt, aggódik érte. Ha csak kavargok a bűnösségem körül, soha nem fogok kilépni; ha Isten felé nézek, rá, mint Atyámra tekintek és kegyelméből a bűn okozta torzulást föloldom, akkor visszajutok hozzá.

Lehet, hogy az tudja fölismerni a bűnösségét, aki szorosabb kapcsolatban van Istennel és éppen emiatt egyre szabadabb? Fölvetődik a kérdés: szabadnak lenni valamire, vagy szabadnak lenni valamitől?

Ezzel a gondolattal először Anthony Bloomnál találkoztam, aki azt mondja, hogy mikor fölismered egy bűnödet, adj hálát Istennek. Arról ír, hogy az Úristen akkor tárja elénk a bűn néha fertelmes mélységét, amikor az már nem a kétségbeesés és az önpusztítás felé visz, hanem megcsillan a gyógyítás reménysugara. Amikor Isten kegyelme Szent Ágostont nagyon finoman szólítgatta, akkor – ahogy ő megfogalmazta – nem a szívében lévő hangot hallotta, mert csak kifelé fordult. Aztán rájött arra, hogy az Isten belülről, sokszor, szelíden, szabadon szólította a rossz életút elhagyására, és ő is leborul és hálát ad az Istennek. Megköszöni, hogy semmi nem volt elég neki, ami nem maga az Isten. A bűn lényege, hogy a hitványabbat, a selejtesebbet választom a végtelen érték helyett. Ugyancsak Szent Ágoston mondja: kétféle szeretet van: az egyik az Isten felé visz, a másik a pokol felé.