Korponai Gábor SJ: Egyensúly a sokszínűségben

Ferenc pápa november végén Afrikába látogatott, s útja során egy nyomornegyedet és egy menekülttábort is felkeresett. Agbonkhianmeghe Emmanuel Orobator jezsuitát kérdeztük az afrikai társadalmi és egyházi helyzetről, aki a Szociális Testvérek Társaságának meghívására érkezett Magyarországra.

Ön Nigériából származik, milyen ország az Ön hazája?

Igen, a nigériai Benin Cityben születtem, mely az ország délnyugati részén található. Az országban különböző törzsek élnek, akik sokszor egy nyelvet beszélnek, de mégsem fogadják el egymást. Nagyon erős ugyanis a törzsi hovatartozása az embereknek. Ez hatással van az egyházi életre is, pl. a püspökök választásánál: ugyanis a püspök hiába beszéli az adott nyelvet, teljesen elutasítják, ha nem annak a népcsoportnak a tagja. A politikai életben is nehéz egyezségre jutni emiatt, ugyanis a politikai vezetők csupán saját népcsoportjuk érdekeit tartják szem előtt. Történelmileg nem is beszélhetünk Nigériáról, csak 1914-től kezdődően, amikor a brit gyarmatosítók egyesítették az északi és a déli tartományokat. Nem csoda, hogy nincs meg az emberekben az egységes Nigéria tudata. Nehéz „egységes országról” beszélni, amikor az egyes törzsi gyökerek sokkal erősebbek, szinte mindegyik törzs saját alkotmánnyal és zászlóval rendelkezik. Szülővárosomnak, Benin Citynek mindmáig saját királya van, aki régebben a politikai, spirituális és kulturális vezetője is volt a népnek. E feladatokat ma az állam próbálja elvégezni, de a nép még ma is elismeri a király vezetői tekintélyét. Ezért sok az egyezkedés az állam és a király között, hiszen a királynak nagyobb a befolyása az emberekre, spirituális és kulturális értelemben mindenképp. Ez persze nagy feszültséget gerjeszt, különösen ha arról van szó, hogyan használjuk fel az ország erőforrásait. Nem mindenki számára elfogadható ugyanis, hogy az adott területen kitermelt kőolajat az egész országban fölhasználhassák. Úgy gondolják, hogy ez csak hozzájuk tartozik, nem Nigériához. Többek között ez volt az oka az 1967-ben kitört polgárháborúnak is: ha egyesek nem hisznek az ország egységében és szuverenitásában, hogyan tudnák megosztani az ország javait. Ez a felfogás a politikában is jelen van: ha az egyik népcsoport úgy érzi, hogy a másik kezében túl sok hatalom van, akkor kegyetlenség lesz a válasz. Ez történt Nigériában is 1967-ben etnikai alapon. Sok év megosztottság után csupán mostanra lett viszonylagos béke az országban, de a feszültségek még ma is érezhetők.

Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen természeti erőforrásokban gazdag ország, mint Nigéria, mégsem vált gazdag országgá?

Pár évtizeddel ezelőtt Nigéria hasonló szinten állt például Dél-Koreával; ma azonban az utóbbi sokkal fejlettebb ország már, ám nem azért, mert Dél-Korea több természeti erőforrással rendelkezik, hanem mert tudott élni a lehetőséggel: sokat áldozott a technológiára és az oktatásra. Tehát nem az erőforrások hiányától vagy meglététől függ egy ország fejlettsége, hanem sokkal inkább a vezetők hozzáállásától. A vezetés etnikai alapon elsősorban saját érdekeltségeit tartja szem előtt, nem az országét. A vezetőknek nincs egységes víziója az erőforrások kihasználására, s nagy a kísértés a korrupcióra. A korrupció következtében pedig egyesek rendkívül nagy haszonra tettek szert, míg sokak nagy szegénységben élnek. Nigériában a legnagyobb bevételi forrás a generátorok eladása, mert az ország nem tud elég elektromos áramot előállítani a lakosság számára, nem rendelkezik ehhez elég nagy infrastruktúrával. A másik nagy kihívás az üzemanyag hiánya. Nem állítunk elő benzint, nincsenek (saját) finomítóink. Az ország a kitermelt kőolajnak csupán 15%-át képes egymaga finomítani, a többi 85% nyersolaj, melyet exportál, de a benzint, a dízel- és paraffinolajat importálnia kell. Szomorú példa ez. A természeti erőforrásokat nem tudják jól kihasználni az ország fejlődésének javára, ehelyett azok feszültségek forrásává válnak, s így minden darabokra hullik.

Melyek a gazdaságilag és technikailag fejlettebb országok Afrikában?

Ilyen ország Botswana és Dél-Afrika, ahol nincs olyan sok természeti erőforrás, ám a kiváló vezetés ezeket jól használja föl. Kevés fejlett ország van: ide sorolnám a szigetországokat – mint például Mauritius –, de Ghánát és Szenegált is.

Ön hogyan került el Nigériából az afrikai földrész másik felére?

Az Északnyugat-Afrikai Rendtartományba léptem be, de a teológiát Kenyában végeztem el, ahová 2004-től már tanárként tértem vissza. Amikor Adolfo Nicolas általános rendfőnök 2009-ben kinevezett a Kelet-Afrikai Rendtartomány élére, automatikusan annak a provinciának a tagja lettem. Kinevezésemkor fölajánlotta nekem a generális, hogy miután lejár tartományfőnöki megbízatásom, választhatok: visszatérek Nyugat-Afrikába, vagy maradok. Én úgy döntöttem, hogy maradok. Ezért vagyok most a Kelet-Afrikai Rendtartomány tagja.

Milyen a helyzet Kelet-Afrikában?

Kenya is elindult a fejlődés útján. Régebben problémát jelentettek az etnikai ellentétek, ám a 2007–2008-as zavargások után viszonylag stabilizálódott a helyzet. Nagyobb probléma azonban a szomáliai terroristák erőszakos jelenléte. A kenyai GDP mintegy 80%- át tették ki eddig a turizmusból származó bevételek, ám az Al-Shabab terrorizmusa biztonsági kockázatot jelent, ami miatt az európai és az amerikai országok figyelmeztetik az ide látogatókat. Kenya – Szudánhoz, Dél-Szudánhoz, Eritreához vagy Ugandához képest – a régió egyik legstabilabb országa. Tanzánia is viszonylag rendezett ország, de még érezhetőek a kommunista-szocialista rezsim múltbéli hatásai a politikában. Burundiban még ma is folynak zavargások. Ruanda egyre inkább talpra állt a népirtás után. Az állam jó példa arra, hogy mennyire meg tud változni jó irányba a vezetés, hiszen a népirtás óta eltelt 20 évben sokat fejlődött. Ruanda az első tudásalapú afrikai ország, amely nem az erőforrásokra, hanem az emberekre, a szellemre és a szívre épít. Ez igen vonzó a nép körében is. Ebben az országban van jelen legkevésbé a korrupció az afrikai földrészen, ahol a hasznot valóban az ország javára fordítják. Az etnikai kérdés azonban még mindig meghatározza a légkört: jóllehet a jelenlegi elnök a tuszik közül került ki, de Ruanda ma hutu többségű. Ma minden nyugodtnak tűnik, mert van egy erős propaganda, mely az egység látszatát kelti, ám ez csak azért van így, mert a nagyobb társadalmi csoport háttérbe vonult. Ruanda ugyan egy fejlődő ország, de még nem egy szabad társadalom; minden törékeny, az ország bármikor darabokra eshet szét. Eritrea egy rendőrállam, ahol a kormányzat engedélye nélkül nem lehet elhagyni az országot. Etiópia valamivel nyitottabb ország, de itt is erősen lehet érezni, hogy a kormány ellenőrzés alatt tart mindent.

Milyen a kapcsolat ma Dél-Szudán és Szudán között?

Ma is feszült a helyzet a két állam között, melynek szintén a természeti erőforrások birtoklása az oka. Amíg az ország egységes volt, a kőolaj többsége délről jött, amit az északi rész vezetékei szállítottak a finomítókhoz, majd a kikötőkhöz. Ma a kikötők és a finomítók Szudánban vannak, így a nyersolajban gazdag Dél- Szudán nem tudja azt földolgozni és exportálni Szudán nélkül. Ám nemcsak a természeti erőforrások okozta feszültség van jelen, hanem harcok és zavargások is. Dél-Szudánban jelenleg is polgárháború dúl, szintén a törzsek közötti ellentét miatt. Míg a Szudántól való függetlenség volt a cél, minden törzs összefogott, ám a függetlenség után egymással kerültek összetűzésbe, hiszen mindegyiknek más volt a belpolitikai érdeke. Egyszer, amikor Dél-Szudánba látogattam, a kormány hivatalos fényképén csupa katonát láttam, tábornokok soraival, akiknek megvan a saját milíciájuk. Ha egyikük nem elégedett a kormány döntésével, saját hadseregével támadást indít a kormány ellen. Ez történik ma is, amikor az egykori alelnök harcol a kormány csapataival: a háború Dél-Szudánban nem az emberekről szól, hanem a tábornokokról. Jubába, Dél-Szudán fővárosába tettem látogatást, és amit ott láttam, azt nem lehet látni például nálunk, Kenyában: luxuslakásokat és autókat, melyek mind a tábornokokhoz tartoznak. A semmi közepén ott áll egy hatalmas kastély, mely az egyik tábornoké. Dél-Szudánban szörnyű példákat találhatunk az emberek kirekesztésére, mely ellen mi, jezsuiták is próbálunk tenni.

Milyen szolgálatot látnak el a jezsuiták a Kelet-Afrikai Rendtartományban?

A Kelet-Afrikai Rendtartományt hat ország alkotja: Szudán, Dél-Szudán, Etiópia, Uganda és Tanzánia. Közel fél európányi területről van szó. Egy igen fiatal provincia, mely 1986-ban jött létre. A rendtartomány legidősebb kelet-afrikai tagja 67 éves, a rendtartomány jezsuitái is viszonylag fiatalok. Nagyon érdekes tartomány, igazán nemzetközi: 21 nemzetiségből érkeztek tagjai. Több jezsuita jött ide Indiából, Máltáról, Kanadából vagy az Amerikai Egyesült Államokból. Elfogadtuk ezt a különbözőséget és sokszínűséget, ezért ebből közöttünk nem származnak feszültségek. A feszültségek inkább helyi szinten jelentkeznek, melyek sokszor az országok eltérő politikájából fakadnak. Rendtartományként képesek vagyunk egy nagyobb vízióban távolabbra tekinteni. A képzés szintjén is próbálunk erre hangsúlyt fektetni: a jezsuitákat több országba is elküldjük szolgálni. Ez a rendtartomány sajátossága is: egy nagyon jó egyensúly a sokszínűségben. Több plébániát és iskolát működtetünk ezekben az országokban. Lelkigyakorlatos munkát is végzünk két lelkigyakorlatos házunkban: az egyik Szudánban, Kartúmban, a másik pedig Kenyában, Nairobiban található. A hivatások száma az utóbbi években állandó jelleggel jónak mondható. Szudán kivételével a többi öt országból érkeznek jelentkezők, akiket a tanzániai noviciátusunkba küldünk. A kelet-afrikai jezsuiták küldetésének nagy részét képezi a Jezsuita Menekültszolgálat, amelynek Kenyában van a regionális irodája, de Etiópiában, Szudánban, Dél-Szudánban és Ugandában is jelen vagyunk több programmal és helyi irodákkal. Több százezer menekültről beszélünk, akik számára oktatást, segélyeket és lelkipásztori segítséget próbálunk nyújtani. Sokaknak segítünk a visszatérésben, melyet az újra kitört harcok ismét késleltetnek.

A menekültek egy része Afrikából érkezik Európába. Miben mások ők, mint az európai emberek?

Az afrikai, sokszor törzsi keretekben élő emberekben teljesen eltérő elképzelés él például az állam, a határ vagy a törvények fogalmáról, más kultúrájú környezetben élnek. Ők nem tapasztalták meg a demokratikus államot úgy, mint az európai emberek; sőt éppen az elől menekülnek, hogy a háború betört otthonaikba. Az észak-afrikai országokban emellett nagy üzleti tevékenységet is jelentenek a menekültek, egy egész „piac” épül rájuk: gondolok itt az embercsempészekre, akik kisemmizik a menekülteket azért, hogy azután átküldjék őket lélekvesztőkön az európai földrészre. Az államok nehezen tudnak ennek határt szabni, hiszen nincs erős kormányzatuk. Agbonkhianmeghe Emmanuel Orobator 1967-ben született a nigériai Benin Cityben. Nigériában járt iskolába. Fiatalon, 16 éves korában lett keresztény, majd pár évvel később, 1986-ban belépett a jezsuita rendbe. 1988 és 1991 között a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Kinshasában tanult filozófiát, teológiai tanulmányait Kenyában végezte a Hekima College-ban. 1998-ban szentelték pappá. További teológiai tanulmányai után (Berkeley, Kalifornia; Leeds, Nagy-Britannia) visszatért Nairobiba immár tanárként; a Hekima College később rektorává is választotta. 2009 és 2015 között a Kelet-Afrikai Rendtartomány tartományfőnöke volt, de miután megbízatását tavaly decemberben átadta utódjának, ismét a Hekima College rektora lett.