Elek László SJ: Adventi karácsony

Egy adventi hajnalon karácsony volt a miskolci jezsuita templomban. A végtelen Isten tapintható önmagával ajándékozta meg a betérőket, és én része lehettem az ajándék elkészítésének.

aA szentmise kezdetét jelző csengő előtti három percre teljesen elnémultunk. Némán álltunk hatan a karzaton. Minden készen várta a csengőt. Próbáltuk az izgalomtól dobogó szívünket lelassítani. Hiszen mi megtettünk mindent, amit tudtunk. Nem lesz tökéletes, de nem is kell, mert az Úr pont az emberi természetünkre épít. Nem a mi dolgunk ítélkezni magunk felett. Nekünk csak engedni kell az Urat szólni a hangunkon, és elfogadni, hogy önösségünk is benne marad egy kicsit. Három perc és teljessé lesz a teremtésben való részvételünk. Három perc hála.

Sötétben rohangálás után voltunk. Még egyszer utoljára át kellett beszélni a pappal, hogy minél kevesebb legyen a bűvészkedő emberből és minél több a varázsló Istenből. Még egyszer meg akartam nyugtatni a sötétben tapogatózó ministránsokat, hogy csak egy hiba létezik, ha pánikba esve kapkodnak és rohangálnak. Még egyszer kétkedve megvizsgáltam az oltáron sorakozó gyertyákat, hogy vajon elég fényt adnak-e önmagukban a papnak. A döngő perselyt pedig félre kellett húznunk zörögve, nehogy elessenek benne a sötétben. Ja, és a mikrofonok.

Közben a kóruson is megtettünk minden emberit. Hunyorogva a mécsesfényben összerendeztük újra a kottákat. Rájöttünk, hogy mégsem fénymásoltunk eleget az áldozási énekből. Pusmogva kiválasztottuk a kivonulási éneket. Tanakodtunk, menni fog-e négy szólamban. Halkan áténekeltük az alleluját. Megpróbáltuk fejünkbe vésni a fellépést. A többit már tudtuk fejből. Beénekeltünk. És talán izgultunk is.

Közben álmosan szállingóztak az emberek, de mi már régen éberek voltunk. Egy órája lassan, hogy találkoztunk a rendházban. Ünnepi, álmos reggeli. A gyorsan ébredők felvágták a friss pékárut, megterítették az asztalt. A lassan ébredők bóbiskolva keresték bögréjük fülét. Vagy talán meg sem érkeztek még. Elkészült a rorate tea is, mézzel, gyógynövénnyel, ébresztővel. Volt egy bő óránk, de el is használtuk teljesen, hiszen hangszálainknak sok időre volt szükségük, hogy igazán felébredjenek. Figyelmünknek és lelkünknek meg még többre, pedig ezekre legalább akkora szükségünk volt az énekléshez.

Ám nem csak a szolgálat vagy a puszta dalolás miatt reggeliztünk fél hatkor. Legalább ennyire fontos volt, hogy egy helyen, egy időben legyünk. Hogy ha talán nem is szólunk még egymáshoz, de tudjuk, látjuk és érezzük, hogy az a másik a társunk és közös most az utunk. Hogy melyik volt a fontosabb? Engedni és segíteni a Szentet, hogy testté legyen mások számára, vagy engedni és észrevenni a Szentet a társunkban? Korán volt még a bölcselkedéshez.

Rövid volt ugyanis az az éjjel. Este, már a kollégiumi villanyoltás után, átcaplattunk a templomba előkészíteni amit lehetett. Középre toltuk a nagy ikonokat, hogy szem előtt legyenek, és bambuszfáklyákat tettünk mindenhová. Csurgott rólam a lámpásolaj, mire mindet megigazítottam és feltöltöttem. Aztán kipróbáltuk a világítást: meggyújtottuk a harminc fáklyát. Gyönyörű fényárban úszott a templom. Énekeltünk is boldogan a ragyogó éjjeli templomban. De alig tíz perc alatt megtelt füsttel az egész csarnok. Kitártuk szellőztetésre az összes ajtót, és le kellett mondjunk a fáklyákról. Hiába volt a boltról boltra járás és az előkészítő láncfűrészelés. A többiek elmentek aludni, én meg csalódottan szellőztettem, ülve a kövön a nyitott, de üres és néma templomban.

Pedig előző éjjel még zengett a templom a hangunktól. Gyakoroltunk mint megannyi este, mikor elfogyott a kötelező és elcsöndesedett az udvar. A hangokat gyorsan megtaláltuk, és utána kezdődhetett az igazi munka. Kerestük az íveket, az értelmet és érzéseket. Közösen, mert lehetett nekem igazam, ha nem igazodtunk egymáshoz, vesztettünk. Egyre aprólékosabbak lettünk, mert a széphez a formára is figyelni kellett, nem volt elég a tartalomra. Olykor el-elakadt a lelkesedésünk: a fáradtság, a folytonos ismétlés egyre inkább munka lett, mint csodálat. És egymással sem volt mindig könnyű, mikor már a kezdő „R” hangot gyakoroltuk újra és újra fásultan, vagy meggátolhatatlan kacagással.

A szentmise kezdetét jelző csengő előtti három percre lassan megtelt a templom. A többség a gimnáziumból odavezényelt diák volt. Álmosan susmorogtak a padokban, várva a kivonulási éneket, hogy mehessenek reggelizni. Talán csak azért nem zárták be egészen a lelküket, mert még ahhoz is álmosak voltak. Legtöbben még nem készültek fel karácsonyra, nem tettek adventi ígéreteket, még a saját ajándékaikon sem álmodoztak. Korán volt még.

A nyúlós sötét hajnalban halvány mécseslángok pislákoltak a szunyókáló ifjúság körül. Készületlenül érte őket a megtestesülés. De a kiválasztott nap és az óra nem függött az emberiség felkészültségétől. Az Isten hússá lett, függetlenül a jó cselekedetektől vagy a gonosz ármánykodásától. Mária igenjén keresztül a felhők elhozták az Igazat. Akkor amikor.

Megszólalt a csengő. A bevonuló menet élén himbálózó füstölő láncának zörgése belesimult a felzengő gregorián dallamokba. Az ének mint jóillatú áldozat szállt az égig a tömjén füstjével összecsomózódva. A szemek ámultak és megpihentek az ikonokon, mécseseken, az oltár gyertyáin. A figyelmet nem terelte el rohangálás, a ministránsok mint szeráfok álltak az oltár körül. Mi meg a karzatról keltettük szárnyra az ősi gregorián énekeket. Most nem tudtak velünk énekelni, de szívük, lelkük bekapcsolódott az ünneplő várakozásba: fülük, szemük, orruk, lelkük megérezte a köztük jelenlévő Istent. És ahogy a rorate szentmise végére lassan kivilágosodott, úgy hatunk lelke is ráébredt lassan e csodára.

Egy adventi hajnalon ugyanis karácsony volt a miskolci jezsuita templomban. A végtelen Isten tapintható önmagával ajándékozta meg a betérőket, és én része lehettem az ajándék elkészítésének.