Csapó Barbara: Az ember végtelen értékű

„Akkor ér valamit az ember igenje, ha nemet is tud mondani. Innentől vagyunk emberek, keresztények, papok, családapák, családanyák. Ha nem tud valaki jó ember lenni, nem tud jó keresztény sem lenni, ha nem tud jó keresztény lenni, kevésbé tud helyt állni a hivatásában is” – vallja Palánki Ferenc, akit Ferenc pápa szeptember 21-én nevezett ki a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye megyéspüspökévé. Ünnepélyes beiktatására november 14-én a debreceni Szent Anna-székesegyházban került sor.  

Hogyan tekint vissza püspök atya a miskolci évekre?

Örömmel és hálával gondolok az elmúlt négy évre, mert nagyon sok jó embert ismerhettem meg. Meggyőződésem, hogy ha szeretetben tudunk találkozni egymással, akkor Isten ott van közöttünk, mert Isten a szeretet. Minden találkozás a szeretetről szól, ahogy a karácsony is, amikor Isten találkozik az emberrel. Ahol Isten megjelenik, megjelenik az Ő szeretete, dicsősége és békéje. A hétköznapokat is ez teszi ünneppé. Ha Miskolcra gondolok, elsősorban az ilyen találkozások jutnak eszembe. Sokan féltettek, amikor megtudták, hogy Miskolcra megyek, de szeretetre, közösségekre találtam, és utána mindenfelé hirdettem, amerre csak jártam, hogy a város sokkal jobb, mint amilyen a híre. Ezen a híren szerettem volna tehát javítani. Számomra Miskolc sok jó embert, rengeteg új kezdeményezést, kulturális-szellemi életet, lelkiséget és lelki életet, programokat, jó közösségeket, jó papokat, szerzeteseket, nagyon jó családokat, elkötelezett hívő embereket, és persze missziós lehetőséget jelent. Minden adott ahhoz, hogy Miskolc újjászülessen. Ez persze nem megy magától, tenni is kell érte. Ezen dolgoztam a plébánián is, ahol épült egy jó közösség a paptestvérekkel, és persze a tágabban vett papi közösséggel, lelkésztársakkal, világi vezetőkkel is. Nagyon jó püspöktestvéri szeretetkapcsolatban voltam Atanáz püspökkel, akivel továbbra is együtt dolgozunk, hiszen ő volt a Nyíregyházi Egyházmegye apostoli kormányzója. Így tekintek vissza nagy örömmel, hálaadással az elmúlt évekre Szent Pál szavaival: „Felejtem, ami mögöttem van, és az előttem lévő felé rugaszkodom.” (Fil 3,13) Kicsit megváltoztatva: nem felejtem, hanem megköszönöm, ami mögöttem van, de már az előttem lévő feladatokat, kihívásokat nézem.

A visszatekintés tehát egy lépcsőfok, amely tanulság, alap, amelyről tovább lehet lépni?

Nagyon sok mindent tanultam. Minél idősebb az ember, annál bölcsebb. Ha sok tapasztalatot elraktározunk, és helyére tesszük magunkban azokat egy-egy találkozás, beszélgetés révén, egy életesemény által, kiderülnek hiányosságaink, mulasztásaink, melyeken dolgozni kell, hogy formálódjunk. Ki kell tenni Isten elé, hogy ő formáljon, alakítson minket. Ezek mindmind segítenek, hogy egyre érettebb, bölcsebb lehessen az ember. És ez életünk végéig tartó folyamat. Mondják, hogy a jó pap holtig tanul, de nem csak a jó pap, hanem az is, aki komolyan gondolja a hitében való növekedést, tud emberségében fejlődni, továbblépni. Hálás vagyok, hogy annyi pozitív élmény van mögöttem, és ezek mindegyike emberekhez kötődik. Számomra ez egy fontos tapasztalat, hogy soha nem a hely vagy a körülmények, hanem a közösség teszi széppé az élményeket, így a mögöttem lévő időszakot is. Az emberekkel, az Istennel való közösség az, ami meghatározó. Bízom benne, hogy így lesz ez majd Debrecenben is, bár tudom, hogy várnak rám kihívások. Hiszen eleinte nehéz lesz majd egy ismeretlen helyen tájékozódni, aztán kiépíteni egy olyan munkatársi közösséget, struktúrát, amelyben tudunk a célokért közösen dolgozni. A terveimről még nem tudok sokat mondani, de az látható, hogy Bosák Nándor püspök nagyon szépen kiépített mindent az elmúlt huszonkét év alatt, rendezett viszonyokat hagyott rám. Később fogom majd jobban látni azt is, hol kell megerősíteni a rendszert szakemberekkel gazdasági téren, pályázatíróval, esetleg az ifjúságpasztorációban, cigánypasztorációban. Egyik püspöktársam mondta nemrégiben, aki már öt éve átvette a püspökségét, hogy most már kezdi átlátni. Idő kell hozzá, hogy átlássa az ember a szervezetet, és ahhoz is, hogy a döntések megszülessenek. Szoktam mondani korábban, hogy még át sem vettem, de már érzem a súlyát. Most egyre inkább értem, miért van a püspöknek magánkápolnája…

Egy átlátható, működő rendszer kialakítása nem kis feladat…

Az elindulás, ami mindig nehéz, de kapunk hozzá kegyelmet. Az emberekkel való jó kapcsolat kialakítása fontos, de olykor fáradságos. Hozni kell néha olyan döntéseket is, amelyek nem népszerűek. Hiszem azonban, hogy a szeretet mindenre megoldás, és a szeretetben meghozott döntéseket könnyebben végre is hajtják az emberek. Nyilván sokak érdekét figyelembe kell venni. Sokszor olyan szempontok is felmerülnek, amelyek mások számára nem láthatóak. Ha nekem megadatik, hogy egy másik perspektívát is lássak, akkor ezeket is figyelembe kell venni, de a fő szempont mindig az Isten és az egyház érdeke. Fontosnak gondolom, hogy nem szabad megsértődni, ha esetleg negatív visszajelzés érkezik hozzánk. Miskolci munkatársaimmal is, de Ternyák Csaba érsek atyával is sokat beszélgettem erről. Ő is elmondta, hogy egy-egy személyes döntését, ami esetleg hátrányos egy-egy munkatársára, ő épp úgy megszenvedi, mint akivel történik. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye területileg az egyik legnagyobb, de kevés az olyan település, ahol a római katolikusok többségben lennének. Még a görögkatolikusokkal szemben is kisebbségben vannak, s 60- 70 aktív pap szolgál benne. Ez kihívás, de egyben lehetőség is. Debrecenben van három püspök. Ha mi hárman megéljük az egységet, és tudjuk egymást jól szeretni, akkor annak lesz kihatása, nemcsak a helyi közösségekre, hanem talán az egész országra is. Fontos, hogy egymást tudjuk jól szeretni. Hiszen lehetőséget kaptunk ahhoz, hogy egymást segítsük azon az úton, amelynek közös a célja.

Fontos tehát egymást segítve a híveket szolgálni küldetésükben. Ami persze nem mindig könnyű feladat…

Az emberek általában atyaként tekintenek ránk, és ennek megfelelően kell viselkednünk. A szigorúság nem zárja ki a szeretetet. Egyértelműnek és következetesnek kell lenni. A hívő ember innen ismerhető meg. Akkor ér valamit az ember igenje, ha nemet is tud mondani mindenre, ami ellenkezik az igenjével. Innentől vagyunk emberek, keresztények, papok, családapák, családanyák. Ha nem tud valaki jó ember lenni, nem tud jó keresztény sem lenni, s kevésbé tud helyt állni a hivatásában. A kereszténység a hivatásunk, akármilyen egyházi vagy világi hivatásban éljük azt meg. Ebben az értelemben hasonlít egymáshoz a két állapotszentség, a papság és a család, de ide sorolnám a szerzetességet is. Hiszen teljes odaadottságot jelent. Tisztaság, engedelmesség, szegénység. Ha valaki ezeket a szíve közepén hallja, akkor ez nem tanács, hanem parancs. Mint a gazdag ifjú esetében. A szegénység pedig nem igénytelenséget jelent, hanem közösségvállalást azokkal, akik nem nagy kényelemben élnek. Ha ezt tudatosan egy házaspár is meg tudja élni, akkor nem zárkóznak be egy családi önzésbe, hanem észreveszik a mellettük élőnek is a gondját, baját. Még a legszegényebb is tud másokon segíteni. Tud adni, ha mást nem, a munkáját, idejét, mosolyát, szeretetét. Ugyanez a helyzet a tisztasággal. Egy igazi házasságnak „tisztaság illata” van. Mi a tisztaság? Igen egy valakire, és nem az összes többire. Mi a helyzet az engedelmességgel? Akarategyesítés. A két test egy lesz, a kettő akaratát egyesíti Isten akaratával. Az egyik lemond saját akaratáról, hogy együtt megkeressék a közös akaratot, ami Isten akarata egyben. Nagyon is összefüggenek ezek. Jézus azt mondja, hogy irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Ez azt jelenti, hogy nem kell nekünk aszketikus, lelki bravúrokat bemutatni. Ezek eszközök, melyeket lehet használni, de ne legyünk megnyugodva attól, hogy már ezt is megtettem. A kereszténységben épp az a lényeg, hogy nincs plafon, nincs megállás. Azt meg tudjuk mondani, hogy ki a jó muszlim, vagy ki a jó zsidó. De azt nem tudjuk megmondani, hogy ki a jó keresztény. Jézus azt mondja: „Legyetek tökéletesek.” Soha nem tudom elmondani, hogy én már elértem a tökéletességet. Beer Miklós püspök mondta: „A tavalyi hitemmel idén már semmire sem megyek.”

Többször említette megnyilatkozásaiban, hogy csak a papságra jelentkezett, a többi küldetését kapta. Hogy lehet az érkező feladatokra felkészülni? Vagy szépen belenő az ember?

Egy részére bizonyára lehet készülni. Beszélgettem kollégákkal, akik átéltek már hasonló kihívásokat, elmondták tapasztalataikat, milyen módszereket használtak. Vannak közvetlen feladatok egy felkészülésben, mint például most az, hogy összecsomagoltam és elköltöztem Debrecenbe. A távolabbi előkészület a hitet érinti. Hittel, Isten szeretetét képviselve tudjak majd ott is jelen lenni. Az erre való készület valójában akkor kezdődött, amikor megszülettem, és a szüleim elkezdtek nevelni. Talán Kerényi Lajos atyától hallottam, hogy a nagy dolgokra készülni kell, az igazán nagy dolgokra azonban mindig készen kell lenni. Mi az igazán nagy dolog? Az Istennel való találkozás, a szeretetben való találkozás. Az imában, az Oltáriszentségben, az embertársainkkal való találkozás. Istennel való találkozás a halál is: erre igazán késznek kell lenni – erre Jézus is figyelmeztet. Az összes többi földi dologra készülni kell… A püspöki feladatot sem én kerestem, mások választottak ki rá. Sokkal több alkalmasabb ember lenne, de azt hiszem, hogy az Isten alkalmassá tehet engem is sok mindenre. Ahogy mindannyiunkat. Ha pedig Istennek szándékai vannak velem, akkor ki vagyok én, hogy ellenálljak? Az életszentségre törekvés nem a rendkívüliségekben van. A normális élet tud igazán nehéz lenni, a hétköznapok vértanúságában kell helytállni. Fontos ugyan az erőfeszítés, a böjt, az ima, de a különleges, csodás út a szentség felé csak keveseknek adatik meg. Assisi Szent Ferenc, vagy Pio atya élete a legjobb példa erre, akik stigmatizáltságukat nem biztos, hogy ajándékként élték meg. A legtöbb ember az Istennek adottságot a mindennapokban éli meg. Meg tudjuk élni a napi örömöket, bánatokat Isten jelenlétében. Hiszem, hogy a normális keresztény mindennapok odaadottságáért százannyit kapunk, és az örök életet.

Amikor nagyobb munkát, feladatot kapunk vezetőnktől, elöljárónktól, akkor azt érezzük, hogy bizonyára értékelnek minket, s korábbi erőfeszítéseinket. Valóban ebben áll az ember értéke? Vajon a helyes önértékelés tanulható vagy megszerezhető?

Vannak dolgok, amelyeket tanulnunk kell. Az emberségünknek azonban végtelen értéke van azért, mert Isten emberré lett. Ez emberi méltóságunk alapja. Jézus Krisztus megváltott, testvérévé fogadott, és a Szentléleknek lettem lakóhelye. Ez a szentháromságos szeretetközösség: az Atya teremtménye, gyermeke, a Fiú testvére, Lelke működésének helye, színtere és eszköze. Szent Pál mondja: „Nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek Temploma?” Ezért vagyunk végtelen értékűek, és nem kell válnunk valakivé, mert már vagyunk valakik. A születésünktől, a keresztségünktől fogva vagyunk valakik. És ezért a valakiért Isten odaadta a saját fiát, hogy el ne vesszen, hogy örök élete legyen. Tehát a helyes önértékelésünk alapja, hogy Isten számára vagyunk valakik. Valahogy válaszolnom kell erre a szeretetre, viszonoznom kell, ezért megvizsgálom a talentumaimat: milyen képességekkel rendelkezem, mi lehet a hivatásom, küldetésem ebben a világban. Isten azért hívott ebbe a létbe, hogy válaszoljak az ő szeretetére. Adott ehhez kegyelmet, segítséget is. Sokan úgy gondolkodnak, hogy akkor leszek értékes, ha valamit elérek az életben. Diplomát szerzek, jó munkahelyet, fizetést, lakást, jó autót. Holott az ember végtelen értékű, ehhez nem lehet hozzátenni semmit. Attól, hogy én most püspök lettem, nem vagyok több, mint bárki más. A hivatásom, a küldetésem, a szolgálatom más. A szolgálatban arra küldött az egyházam, hogy legyek a többi ember szolgálatára a szentség-kiszolgáltatásban, a tanításban. Én ebben tudom megvalósítani azt a tervet, amit Isten rendelt az életemhez. De nem ettől vagyok jó ember. Tudnunk kell, hogy kik vagyunk, és akkor fogjuk tudni, hogy mit kell tennünk. Fontos megtanítani a gyerekeknek, hogy nem a teljesítmény és a verseny adja az ember értékét. Fontos az ember és az Isten kapcsolata is. Karácsonykor Isten emberré lett, hogy az ember az Isten életében részesülhessen. Isten felemelte az embert az Ő Istenségéhez. Saját erőnkből nem érhettük volna el az isteni életet. Jézus eljött, a szeretetből megszületett, a kereszten fölemelte az emberséget az istenség szintjére, és erre volt az Atyaisten válasza a feltámadás. A karácsony számomra azért is csodálatos, mert Isten szeretete ekkor jelent meg ebben a világban. Összefogott a mindenség: az ég csillagot adott, a föld barlangot, a növények szalmát, az állatok meleget, az egyszerű pásztorok élelmet, a királyok kincseket, az angyalok dicsőítő éneket. Persze mindez Mária és József IGEN-jével kezdődött. Mindenki azt adta, ami tőle telt, és így a világra jöhetett az isteni szeretet. Ez a karácsony üzenete: csak azt kell tennünk, ami tőlünk telik. Akkor talán a mi életünkben is, rajtunk keresztül is megjelenik Isten szeretete.