Viola Beáta:
Isten felé alázatosnak kell lenni, de az ellenfél felé nem

Portisch Lajos nevéről az idősebb generációnak azonnal a sakk jut eszébe, hiszen évtizedekig volt Magyarország első számú sakkozója és a világ öt legjobb sakkozója között tartották számon. Számos izgalmas beszélgetőtéma adódna még vele kapcsolatban, hiszen a sakkozáson túl mintegy harminc éve énekel operába illő hősbaritonján, és közel a nyolcvanhoz is bámulatra méltó aktivitással éli a mindennapjait, miután bejárta a világot a sakk révén. Ezúttal azonban válaszai nyomán a fiatalabb generáció számára nyílik ablak arra az időszakra, amikor a sakkpartikat egy ország figyelte lélegzetvisszafojtva, a rendszerbe nem illő, hívő katolikus sakkbajnokot pedig a rendszer képviselői.

A sakkot általában a szellemi erőfeszítéssel szokás összekötni, a sportot a testi erőfeszítéssel. Miért sport mégis a sakk?

Először is azt kellene megfogalmazni, hogy mi a sport. A sport a győzelemről szól. Tulajdonképpen önlegyőzés. Nem is az ellenfelet kell legyőzni, hanem saját magunkat elsősorban. Meg kellene különböztetni a sportot a testedzéstől. Manapság nagyon divatosak a fitnesztermek. De lehet valaki akármilyen edzett, kap egy pofont egy képzett ökölvívótól, és rögtön elesik. A sakkhoz pedig nem csak szellemi erőfeszítés kell. Nekem azt mondták fiatalkoromban, hogy olyan idegrendszerem van, hogy fát lehetne vágni a hátamon. Tehát elsősorban idegrendszer, aztán tűrőképesség. A sakkpartik régebben hosszabb ideig tartottak, mint most. Sorban jönnek a csapások, és azokat el kell viselni. Nem azt mondom, hogy az izmok játéka szükséges, de egy fizikai állóképesség mindenképp kell hozzá, hogy az ember ezeket a kemény küzdelmeket elviselje.

Hogy egyeztethető össze ez a küzdelem a hitével?

Ha az ellenfelet legyőzzük, attól még nem kell gyűlölnünk. Azt mindig hangsúlyoztam, hogy az ellenfelet ne tekintsük ellenségnek. Sajnálatos módon vannak olyan habitusú emberek, versenyzők, akik az éntudat, az önzés miatt mindent megtesznek. A kezdet kezdetén én is a győzelemért imádkoztam. Aztán találkoztam egy hittudós professzorral, Boda Lászlóval, amikor élménybeszámolót tartottam és szimultán partit adtam kispapoknak. Ott merült fel ez a kérdés. A professzor úr azt hozta fel példának, hogy Papp László is mindig járt templomba (sőt, ugyanabba a templomba jártunk a 12. kerületben, amikor még a Galgóczi úton laktam). Nagy pofonokat adott az ellenfélnek, de előtte imádkozott. Azért nem imádkozhatok, hogy az ellenfelet legyőzzem, de azért igen, hogy az adott napon, a kritikus pillanatban erőm teljében legyek. Aztán győzzön a jobbik, és történjen Isten akarata szerint. Persze nem biztos, hogy Isten minden sakkpartiba bele fog avatkozni. De úgy hiszem, hogy ez az ima mégis csak becsületesebb, mintha azt kérném, hogy Istenem, csak győzhessek! A rossz diák sem tanul egész évben, mégis imádkozik, hogy átmehessen a vizsgán. Tehát az ima mindig, minden helyzetben szükséges és jó.

A győzelem mennyiben Isten ajándéka, és mennyiben a sportoló sikere?

Sokszor felmerül a kérdés, hogy miért pont engem segített az Isten ebben a pillanatban, és biztos, hogy megérdemeltem? A sakk szerencsére arra is jó, hogy kijózanítja az embert. Sikeres voltam, de természetesen rengeteg kudarcom is volt. Néha megérdemelten koppintottak a fejemre az égből. Vallásos emberek azt hiszik, hogy Isten keze ott van mindenütt, de azért nem hiszem, hogy minden sakkpartiba beleavatkozik. Ez csak egy játék vagy küzdelem. Igaz, sokszor vérre megy. Viszont az, hogy egyáltalán kaptunk egy sakk-készletet a szüleinktől karácsonykor, talán egy útmutatás volt. Talán ez volt a sorsom. Először ugyanis a zene volt a szenvedélyem, gyerekkoromban hegedültem. Később, amikor rájöttem, hogy már úgysem leszek világbajnok, akkor kezdtem foglalkozni az énekléssel. Ennek már harminc éve legalább.

Hogy érezte, miért „koppintottak a fejére”? Mert nem készült fel eléggé? Vagy azért, hogy alázatos maradjon?

Isten felé alázatosnak kell lenni, de az ellenfél felé nem. A sakkban nem lehetek alázatos, az egy harci játék. Katonai iskolákban is tanították a sakkot. Tervezés, stratégia, taktika, támadás, centrum, térelőny – ezek mind a sakkban is használatos régi hadászati fogalmak, amiket a technika korában már nem lehet értelmezni. Napóleon azért vesztett, mert nem bírta az orosz teret (és nem a telet!) elviselni. Ez a térelőny. De amikor az amerikai hadihajó a tengerről elintézi Irakot, akkor ott nincs szerepe a térnek. (A rossz nyelvek szerint viszont Napóleon azért vesztett Kutuzov ellen, mert gyengébben sakkozott nála…) A nevem német eredetű, én azt hittem, hogy porosz ősöktől származom nagy harci szellemmel. Aztán a másod-unokatestvérem kiderítette, hogy a közös dédnagyapánk Szudéta földön született, Olmütz vármegyében, egy kis Tatenitz vagy Tatnitz nevű cseh településen a Monarchia idején. Megboldogult első feleségem azzal ugratott, hogy te kis tótocska. Annyi alázat kell az embernek, hogy a származását elfogadja. Más vagyok, mint aminek képzeltem magam. Hogy miért kaptam a pofonokat, vagy a koppintást? Valószínűleg nem voltam jól felkészülve, vagy az is lehetséges, hogy az ellenfél jobb volt, vagy butaságokat követtem el. Ilyen volt például a meccsem Szpasszkij ellen Genfben, nyáron, borzasztó melegben. Szpasszkij különben is nehéz ellenfél volt számomra. De az első tíz játszmában kétszer is én vezettem. Van egy rossz tulajdonságom egyebek között, hogy türelmetlen vagyok. Szpasszkij tudott erről, és húzta a meccset, mint a rétestésztát. Akkor még lehetett játszmákat halasztani azzal, hogy nem érzem jól magam, nem kellett hozzá orvosi igazolás. Én meg elkövettem azt a könnyelműséget, hogy kivettem a szabadnapjaimat és hazautaztam Budapestre. Ki az az őrült rajtam kívül, aki Genfből hazautazik nyár közepén Budapestre, mert megunt mindent? Vannak olyan tulajdonságaim, amiket le kell győznöm magamban. Fiatal koromban kaptam egy jó tanácsot egy nagymestertől. Gyermekeim, mondta, üljenek a kezükre, ha nem bírják, és fel akarnak ugrani! Az a borzasztó, hogy végtelen hosszú ideig tart egy sakkparti, és végig kell koncentrálni. Fenn vagyok a színpadon, az ellenféllel szemben, nincs ott senki, csak a sakktábla közöttünk, meg a versenybíró tisztes távolban, és akkor hirtelen az jut eszembe: A fene egye meg, mit csinálok én itt? Mit szólna a közönség, ha felugranék, és elkezdenék énekelni? Őrültnek nyilvánítanának, feltételezem.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.