Laurinyecz Mihály: Ahol nincs beton a lábunk alatt

„Megismertem BiPi (Robert Baden-Powell), a cserkészet megalapítójának gondolatvilágát, gyakorlatát, s azóta tudatosan is törekszem arra, hogy módszerként és célkitűzésként a lelkipásztori életbe is bevonjam a természetjáró, táborozó lelkületet, hivatásgondozást, hit-, kapcsolat- és közösségépítést.”

Aki ismer, az tudja, hogy sosem voltam daliás alkat. Általános iskolában volt, hogy hónapokig föl voltam mentve testnevelés alól a kamaszkori növekedéssel kapcsolatos izületi bántalmak miatt, amik azóta is már okoztak komolyabb kellemetlenséget. Sem erős, sem szívós nem vagyok, ahogy pedig telnek az évtizedek, ez a helyzet nem is javul a jövőt tekintve. Nem tudok korcsolyázni, síelni, lovagolni is csak futószáron lovagoltam még eddig. Középiskolában egyszer voltam kenutúrán, néha elmentünk a bencés atyákkal a Bakonyba, az iskolai sport kosárlabda volt, amihez alacsony voltam. A sorkatonai szolgálatot átvészeltem különösebb egészségügyi gond nélkül, szemüvegem miatt még épp besoroztak, nehogy kimaradjon az ideológiai nevelésből a papnövendék. Kispap koromban egyszer elmentünk egy három napos kenutúrára, és egyszer voltam nyári táborban halmozottan sérült Batthyány téri vak gyermekekkel. Ez a kirándulás már előszele volt annak a tapasztalatnak, amit akkor még nem sejtettem. Köszönet érte! Szentelés után Rómában a két év tanulmányi idő alatt a legnagyobb táv, amit megtettünk: a hét bazilika közül négyet egyszerre zarándoklatként körbejártunk. A fordulat az első kápláni dispozícióval kezdődött. Amikor elfoglaltam a szolgálati helyemet, a fiatalok épp általuk szervezett nyári táborban voltak, meghívtak magukkal. Mentem utánuk. Ez volt az első, és azóta több tucatnyi tábori élmény adódott még hozzá.

A kezdetekről

A természettel komolyabban a hivatásom gyakorlása hozott össze. Vagyis megtapasztaltam azt, ha Istent akarjuk megismerni és közvetíteni, annak első lépése a teremtett világ. Mivel az kinyilatkoztatásként közös nyelv az emberek között. Ha az ember önmagát is meg akarja jobban ismerni, akkor pedig elengedhetetlen a teremtett világgal való közvetlenebb kapcsolata. Ahogyan az első tábori tapasztalat a kápláni szolgálathoz kötődött, úgy a cserkészet is. Plébánosom néhány nappal azután, hogy odaköltöztem és apránként ismerkedtem a feladataimmal, elmondta, hogy van egy cserkészcsapata a plébániának, elődöm volt a csapatparancsnok, mostantól én leszek az. Bár életemben addig még cserkészt nem láttam. Egyetlen olvasmányélményem a Zászlónk című újságban a cserkészek Vágon bejárt tutajútjáról szóló olvasmányom volt, ami vissza is köszönt jó néhány évvel később. J Azt kezdettől fogva éreztem, hogy a fiatalok egészen mások iskolában, mint kiránduláson. Valami ösztönösen belülről figyelmeztetett, hogy nem szabad kihagyni a tábori lehetőséget, ha valami többet szeretnénk az átlagosnál. Mindez a kilencvenes évek elején volt, amikor amúgy is minden és mindenki mozgásban volt. Megismertem BiPi (Robert Baden-Powell), a cserkészet megalapítójának gondolatvilágát, gyakorlatát, ami elméletben is kiegészítette sejtésemet. Azóta tudatosan is törekszem arra, hogy módszerként és célkitűzésként a lelkipásztori életbe is bevonjam a természetjáró, táborozó lelkületet, hivatásgondozást, hit-, kapcsolat- és közösségépítést. Mindenek előtt azonban ki kell jelenteni, hogy nem mindenki vágyik erre, ahogy magam sem vágytam rá mindig, mert nem is ismertem. Vagy mert úgy gondoltam, hogy nem vagyok elég vagány, nem erre termettem. Hát pedig alapjában minden ember erre teremtetett, vagyis ab ovo, tojásunktól kezdve vagyunk természetközeliek, csak lecseréltük természetutánzatra a világunk nagyobb részét.

Mozgásban

Nézzük először is a mozgást. Pontosabban a ritmusos mozgást, hiszen a természetben kiemelkedő módon találkozunk vele, ahol csak élet van. Ha csak egy falevél vagy repülő madár, bogár, vagy egy giliszta mozgását látjuk, azonnal fölfedezhetjük benne a ritmust, a harmóniát. Minap láttam egy különleges videót, de már magam is találkoztam hasonlóval, amikor ezer és ezer seregély hihetetlen módon összehangolva háromdimenzióban játszik a levegőben. Feledhetetlen szép élmény. És különleges, amikor az ember hasonlóba belekapcsolódik. Talán már láttuk a futballpályák lelátóin végigsöprő hullámot, amit összehangolva felállással-leüléssel keltenek a rajongók. Mi az, ami ebben vonzó? Az összhang. Az egymásra való odafigyelés. Amikor egy cserkészcsapat egyszerre, összehangoltan mozog, ritmusra, akár énekelve, akár csak úgy a közös haladás miatt, az egy többlet élmény ahhoz képest, mint amikor a nagyvárosban csak úgy jövünk-megyünk. Nincs két egyforma magasságú ember. Nincs két egyforma hosszú lépésünk. És mégis tudunk egyszerre lépni. Ilyenkor lemondunk önmagunkról, ráhangolódunk a másikra. Amikor a csíksomlyói búcsúba mentünk több száz fiatallal gyalog három napon keresztül, megtapasztaltuk ennek a különleges élményét. Nem volt „beszámolás”, nem adtak külön ritmust, de ha nem akartunk az előttünk levő sarkára lépni, ha egyszerűen csak szerettük őt, akkor hamar össze kellett igazítani a ritmusunkat. Hogy mekkora egy embernek az empatikus készsége, azt könnyű kideríteni: állíts mellé egy mozgásában korlátozottat és figyeld meg, hogy tud vele együtt haladni. És ez már rendszeres testgyakorlás. Természetesen nem tudatos és nem irányított „gyakorlás”, nem mindenre kiterjedő. Mert ezek azok a szempontok, amik teljesebbé teszik a természetes mozgáshoz képest a test-gyakorlását. Amikor egy mozdulatot begyakorol az ember, akkor mesterré válik. Lehet az egy nagyon egyszerű mozdulat, mint például origami hajtogatás vagy bonyolult tánc, sport, fizikai szakma mesterfogása. A lényeg, hogy a test kövesse a lélek szerinti tervezetet a fizikai megvalósulással. Maga az éneklés, amikor a hangunkat egy adott hullámhosszra igazítjuk, már ez is az. Vagy a légzésgyakorlat. Sok gyomorbaj megszűnne, ha rendszerezettebben vennénk a levegőt. Erre akkor jöttem rá, amikor észrevettem, hogy a szájharmonikázás segíti az emésztést. Azóta tudatosan végzek légzőgyakorlatot, ha rendezni kell a gyomrom állapotát. Segít. A minap hallottam: egy papnövendék idézte a szemináriumi ebédlőben: tartsd meg a rendet, és a rend megtart téged. Az biztos, hogy a testgyakorlás rendszeressége nagyon jó nevelője az embernek bármiféle erényben való helytállásra.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.