Előző cikk Következő cikk

Táboriné Soós Krisztina – Tábori Kálmán: A létezés nyers öröme

Klein Dávid május elsején első magyarként oxigénpalack használata nélkül elérte a 8091 méter magas Annapurna csúcsát. Néhány hetes itthonlét után június 14-én pedig újra nekivágott a Himalájának. Ezúttal a K2 a cél. A két expedíció között adott interjút A Szivnek.

Több nyolcezer méter feletti csúcs teljesítésével a hátad mögött miért fontos, hogy egy újabbat megmássz?

Azért mászom, mert szeretek magasztos élményeket átélni, és valami újat megtudni magamról. Lehet, hogy a laikus számára két nyolcezer méteres hegy ugyanúgy néz ki, de valójában drámaian különböznek egymástól. Az Annapurna például nem véletlenül a legritkábban mászott nyolcezres. Ha a halálesetek számát összevetjük a megmászások számával, akkor ennek a hegynek a legrosszabb a statisztikája. Technikailag nehéz és izgalmas.

Te jó hegymászónak tartod magad?

A jó hegymászó az öreg hegymászó. Ezért akkor leszek jó hegymászó, ha önmagammal, a társaimmal és a heggyel harmóniában léteztem egy hosszú életen keresztül. Ha mindig elég őszinte leszek, és nem azért mászok hegyeket, hogy megtapsoljanak, akkor a hegymászás mindig jelen lesz az életemben. Már nem lesznek olyan magasak a csúcsok és olyan meredekek a falak. Lehet, hogy csak bottal sántikálok majd a Gellért-hegyen, de ez még mindig az én hegymászásom lesz.

Hogyan készülsz egy expedícióra?

A felkészülést három részre lehet bontani. Természetesen van egy fizikai része, amit nagyon komolyan kell vennem. Tartozom ennyivel önmagamnak és a családomnak. A hegymászók közössége felé pedig szeretném azt az üzenetet közvetíteni, hogy az alapos felkészülés tisztességesebb út a sikerhez, mint az irreális kockázatvállalás. Az expedíciós hegymászás valójában egy kőkemény fizikai tevékenységre épülő lelki élmény. A sportban általában a lelki élmény másodlagos: előtérben van a sportteljesítmény, és emellett a sportoló lehet, hogy át is él valamit, ami neki fontos. A hegymászásban azonban inkább fordítva vannak a dolgok. Ott a végcél egyfajta lelki élmény, és ez épül rá egy nagyon kemény sportteljesítményre. A felkészülés második része a logisztika. A hegy olyan, mint egy kirakós játék. Információkat gyűjtök, meghatározom, milyen stílusban fogom megoldani a feladatot, és ehhez beszerzem a szükséges eszközöket, kidolgozom a stratégiát. A harmadik pedig a lelki felkészülés. Ez azt jelenti, hogy vizualizálom a hegyet. Az egész mintegy makett beköltözik a fejembe, és el kell jutnom odáig, hogy otthonosan mozogjak rajta, még akkor is, ha soha nem láttam a saját szemeimmel.

Miért fontos az, hogy lehetőség szerint már az alaptábort is gyalog közelítsd meg, nem pedig helikopterrel, ahogy a legtöbb hegymászó?

A fokozatosság egyrészt fiziológiai szempontból lényeges. Ha hirtelen felvinnének 5000 méterre, akkor valószínűleg rosszul lennék. De ha fokozatosan jutok el ebbe a magasságba, akkor akár oda is költözhetek. Másrészt azért fontos, mert át kell váltanom egy teljesen más létmódba. Ami aztán lefelé még drámaibb tud lenni. Az expedíció alatt a napjaimnak van egy ritmusa, a feladatok jól meghatározottak, a világom határai egyértelműek. Aztán egyszer csak olyan helyen találom magam, ahol, ha szeretnék inni egy teát, azért fizetnem kell. Ha beszállok egy járműbe, észreveszem, hogy másfél hónapja ezek az első méterek, amiket megteszek úgy, hogy nem a saját erőmből mozgok. Ez egy nagyon furcsa érzés.

Az expedíció előtt végzett szertartások, imák csupán szokások, amiket illendőségből betartasz, vagy valódi jelentősége van számodra?

Hogy kinek mit jelent a pudzsa szertartás, az nagyon személyes ügy. Nekem a szokáson túl ténylegesen lelki élményt is jelent. Számot vetek magammal. Önvizsgálatot tartok. Megnézem, hogy rendben vagyok-e. Hogy tényleg azért vagyok-e itt, amit gondolok, és tényleg az vagyok-e most, akinek gondolom magam. Emellett a helyiek szokásrendje és a hegy előtt is tisztelgünk.

A hegymászáson kívül a hétköznapi életedben jelen van bármiféle vallásgyakorlás?

 

Zsidó-keresztény családból jövök, egy időben közel kerültem az iszlámhoz, sokszor megfordultam buddhista kolostorokban, és Indiában van egy hindu gurum. De nem vagyok vallásgyakorló ember. Valószínűleg azért, mert egyrészt ilyen sokféle közegből jövök, másrészt sokféle hatás ért már életem során, nehezemre esne elköteleződni. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az élet alapvetően egy lelki jellegű élmény. Ha végül mérleget kell vonnom, valószínűleg az általam gyakorolt hatások és az általam átélt élmények összessége lesz az életem szummája. Hatás az, hogyha összeakad a tekintetünk, vagy hogyha segítek kifesteni egy iskolát; ha építesz egy házat vagy felnevelsz egy gyereket. Átélt élmény pedig mindaz, amit megtapasztalok: hogy elmegyek egy expedícióra, hogy megtudok magamról valamit. Az én felelősségem felismerni, hogy mi inspirál, mit kell megtennem, hol van a helyem. Nincs külső mankó, amire támaszkodhatnék, ez egyedül az én felelősségem. Nem fogja megmondani senki, hogy mi a feladatom. Vagy ha megmondja, és elhiszem, akkor az az én bűnöm.

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.