Kóczián Mária: Lüktető élet

Kemenes András zongoraművész, a Zeneakadémia tanára, aki játékával és a tanításban is a zene legmélyebb rétegeit célozza meg. Megtérésről, túlbonyolításról és egyszerűségről, zenéről és életről beszélgettünk.

Néhány éve egy rádióinterjúban mesélte, hogy Japánban elment egyszer egy zen kertbe és átélte, hogy az olyan, mint az otthoni kertje. Milyen ez az otthoni kert, és mi köze a zen kerthez?

Az egyik leghíresebb zen kert Kiotóban a Rjóandzsi, a világörökség része. Sokszor voltam Japánban, s egyszer végre eljutottam oda. Turisták, millió ember. Megdöbbentő volt, hogy milyen kicsi ez a kert, amelyet persze gyönyörűen gondoznak, gereblyézik a kavicsokat, de tényleg akkora, mint az én otthoni kertem! Nálunk egyetlen diófa van, ami kiölt maga alatt mindent, szintén kavicsok vannak alatta. Ráadásul 55 éve ugyanabban a házban lakom, ahová születtem, s a diófa nagyjából velem egyidős. A Ryoanjiban átéltem, hogy a világ végére kellett elmennem, hogy fölfedezzem: az én otthoni kertem is ilyen lehet. Persze nem gereblyézem mindennap, de például ősszel a diót kell összeszedni, aztán a leveleket összegyűjteni. Elmentem a világ végére, hogy hazataláljak.

Ez a filozófia nincs valamilyen módon benne a zenében is?

Az igazi zenei gesztusok mindig egyszerűek.

Túlbonyolítjuk a művészetünket?

Mindent túlbonyolítunk, az egész életünket, hitünket. De úgy érzem, hogy ez egy pulzálás. Valahol olvastam egy történetet, ami így szólt: „A hegyekben bajba jutott turisták mentésére a faluban összeállt néhány fiatal. Áldozatosan tették is a dolgukat. Minden szezonban sok sérültet és nehéz helyzetbe kerültet mentettek meg. Szolgálatuk hatékonyabbá tétele érdekében mentő egyesületet alapítottak. Elnök, titkár, ügyvezető, pénztáros, könyvelés. A kis bérelt helyiséget klubházzá bővítették. Jól jött a saját kis söröző és panzió bevétele is. A klubestekre egyre több vendég érkezett. Ünnepi alkalmakkor énekesek, zenekarok léptek fel. A faluban komoly hírnévre tettek szert. Negyedévenként előadást hallgattak meg a hegyi mentők életéről. Majd egy pár év múlva a hegyekben bajba jutott turisták mentésére a faluban összeállt néhány fiatal…” Azért szeretem, mert nem mondja ki sehol, hogy valami rossz történne, és mégis benne van, hogy állandóan vissza kell térni a forráshoz. Valami kialakul – nagyon szeretem a dogma szót, azt jelenti: „jónak látszott” –, azt meghatározzuk, megfogalmazzuk, és egy idő után újra meg kell, hogy elevenedjen… Ez a lüktető élet.

Elfogadta, hogy ilyen?

Abszolút! Sőt, úgy érzem, minden pillanata ajándék.

Mit értett azon, hogy a hitet is túlbonyolítjuk?

Hogy ezt megértsem, ahhoz kellett egy baleset. Öt éve sétáltam az erdőben, elestem, és a kezem elég csúnyán megsérült. Két hónapig nem tudtam használni a hüvelykujjamat. Talán mindenki azt gondolná, hogy egy zenész számára ez katasztrófa. Én pedig két hétre rá már koncerteztem – négy ujjal. Ahogy Bach előtt játszottak billentyűs hangszereken! Életem legnagyobb ajándékának érzem most ezt a balesetet. Ez segített abban, hogy megértsem, minden, ami történik velem, Isten tenyerén történik. Nincs olyan baj, bánat, tragédia, amiről Isten ne tudna. Ha ez így van, akkor miért aggodalmaskodjunk? Megtérésnek éltem meg ezt a sérülést. Sorban világosodtak meg múltbeli események, amelyekért például magamat okoltam. Most már tudom, hogy akkor nem rosszul cselekedtem, hanem így válaszoltam arra, amit Isten akkor készített nekem. Akkor nem is tudtam volna másként válaszolni. Ez nem felmentés, nem jelenti azt, hogy megszűnik a rossz és a jó. A jó és a rossz is Isten kezében van, és mindazt, ami az életemben látszólag rossznak tűnt, a javamra fordította. És ha az ember igazán át tudja élni, hogy semmi sem múlik rajta, akkor sokkal nagyobb felelősséggel éli az életét, végzi a munkáját.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.