Kemenes Tamás: Testi és lelki egészség

Miért kezdünk el sportolni manapság, milyen tényezők motiválnak ilyenkor bennünket? Egészséges az élsport? Válhat a sport maga is vallássá? Mennyiben része a sportnak a nemzeti identitás – ma, a „globalizálódó világban”? Mi történik a testtel a paralimpián? Dóczi Tamás sportszociológust kérdeztük.

Ha létezik manapság testkultusz – mint mondják –, akkor annak mennyiben forrása a mai sport, és mennyiben egyéb társadalmi és kulturális jelenségek, változások?

Azt gondolom, létezik manapság testkultusz. A 21. századra majd’ minden területen nagyon fontossá vált a test – és ami azt illeti, különböző kutatások bizonyítják, hogy a sportolás mögött is az egyik döntően fontos motiváció a szebb külső, a jó kinézet elérése. Egyáltalán: a mai fogyasztói társadalomban erősen jelen van az a nézet – amelyet persze a kereskedelmi média is minden erejével támogat –, miszerint a test akár radikálisan is (át)formálható, legalábbis egyáltalán nem feltétlenül kell elfogadnunk olyannak, amilyennek kaptuk. Nyilván ez is a sportolás felé irányítja, sodorja az embereket. (Másrészt meg a plasztikai műtétek, a táplálkozással kapcsolatos divatos módszerek és iskolák felé…)

Fontos részünkké vált a test, vagy – kimondatlanul is – az egyetlenné…?

Úgy gondolom, nem vált az egyetlenné; a lelkiség továbbra is fontos, jelen van. Mindezek ellenére kétségtelenül igaz, hogy manapság, korábbi időszakokkal való összehasonlításban, jóval nagyobb figyelmet fordítunk a testre. Persze, vannak olyan egészség-felfogások, amelyek tényleg csak a testre vonatkoznak, és egyedül annak jobbítását szolgálják; de a testtel való törődés azért sok embernél a lelki épüléssel is bőven kapcsolatban marad: a sportolás amellett, hogy (természetesen) hozzájárul a testi egészség megőrzéséhez, illetve javulásához, egyfajta lelki és szociális jólét kialakulását is támogathatja. A közösségi élmény megtapasztalása például gyakran ott van a motivációk között: sportolás közben emberek között lehetünk.

Mindez az élsport esetében is igaz?

Az élsport nem feltétlenül a testi és lelki egészségről szól, sőt – talán semmi köze sincs már hozzá. A mai élsport az emberi teljesítőképesség határait keresi; úgy helyezi tehát a testet a középpontba, hogy közben bizonyos értelemben el is fogyasztja azt. És persze egyfajta „hatalmi kérdésről”: a test feletti mind teljesebb uralom megszerzéséről is szó van, ami egy olyan alapvető cél, amely már a napi edzéseken is folyamatosan ott lebeg az élsportoló szeme előtt. Itt pedig már a komoly sérülésveszélyen túl olyan fogalmak is teljes joggal bejönnek a képbe, mint a test kizsigerelése, teljes kizsákmányolása. A „fenntartható fejlődés” sem szempont az élsport területén; itt az energiák mind teljesebb, rövidtávú kihasználásáról van szó. Ezzel együtt persze az élsportolóknak számos módon jelenthet egyfajta lelki pluszt a sport, az eredményekben is kifejeződő munka; sőt akadnak olyanok, akiknél egyenesen a vallásosság szerves részeként jelenik meg, és ezt adott esetben a versenyeken – különféle „hitvalló gesztusok” formájában – ki is fejezik: jelentőségteljesen az égre mutatnak, keresztet vetnek stb.

A paralimpia a sportvilág egyik igen szép területe; az utóbbi időkben azonban egyes versenyzőkön mintha „érdekes” pótlások jelentek volna meg… És mintha ezen a téren valami egészen különleges dolog történne a testtel – a testünkkel? – kapcsolatban. Vagy ez téves észrevétel lenne?

Teljesen egyértelmű, hogy ma már a technikai fejlődés is része a test(kép) alakulásának, „fejlődésének”. A parasportban ez mostanra nemcsak a testet segítő, hanem egyenesen a testbe beépülő eszközök terén is megjelent. A test-modifikációnak a fogyatékkal élők esetében természetesen elsősorban funkcionális – és morálisan maximálisan méltánylandó – okai vannak. Ugyanakkor – valóban – ennek az ernyője alatt mintha valami más is történne. A Channel 4 mindenesetre a következő szlogennel buzdította a nézőket az egyik, londoni olimpiát felvezető spotjában: „Meet the superhumans!” (Találkozzon a szuperemberekkel!) Ez egyrészt persze a paralimpián résztvevő sérült sportolók nagyszerű, a legmagasabb szinten értékelendő teljesítményére utal; csakhogy (nyilván nem véletlenül) érthetjük úgy is, hogy itt, jóllehet még mindig inkább csak ígéretként, de valamiképpen már a testi technicizálódás is megjelenik, és vele együtt – talán – egyfajta új és jobb ember. Mindenesetre érdekes pillanat lesz, amikor mondjuk egy mesterséges végtaggal rendelkező ember jobb eredményt ér el, mint az „egészséges” társai... Ezzel azonban, nyilván morális szempontok miatt, egyelőre nem különösebben foglalkozik a nemzetközi sportközvélemény. Pedig a közeljövőben ez egy több mint érdekes kérdéskörré válhat.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.