Patsch Ferenc SJ:
Egyéni „maratonom” története, avagy: mit jelent számomra a futás?

A sportnak valahogy mindig fontos szerepe volt az életemben. Gyerekkorom óta kosaraztam – bár igazán tehetségesnek sosem számítottam ezen a téren („túl elvont” vagyok a csapatjátékokhoz) –, egy időben kerékpáros-edzésekre is eljártam, szóval azért van tapasztalatom arról, mit jelent meghaladni magam a teljesítményekben. Az igazi fordulatot azonban az hozta, amikor – már egyetemistaként – valahogy ráéreztem a hossszútávfutás, a „jogging”, szóval a kocogás ízére. Azóta a sport része a mindennapjaimnak, sőt a lelki életemnek is. Kis megszakításokkal – mindmáig.

A kocogás mint szenvedély

Életem első könyve, amit németül végigolvastam, Joschka Fischer: Mein langer Lauf zu mir selbst (Hosszú futásom önmagam felé) című kis kötete volt. Máig emlékszem néhány részletére. A volt német külügyminiszter – aki egyébként budakeszi sváb szülők gyermekeként született, már Németországban – leírja, hogy harmincas éveinek közepén, 120 kilósan, egy nagy magánéleti válság (válás) után kezdett el reggelenként kocogni járni Bonn diplomata-negyedének sötét utcáin, felhajtott kapucnival, hogy lehetőleg minél kevesebben ismerjék fel. S azt is, ahogy 3 év alatt odáig jutott, hogy maratont fusson. Nekem nem volt szükségem ilyen válságra: a könyv olvasása idején már vagy egy évtizedes futómúlt állt mögöttem. Egyvalamiben azonban újabb lökést adott ez az olvasmány. Feltüzelte bennem a maratonfutó ambíciókat. Bár akkoriban nagy fogaskerekek között éltem, és gyakran éreztem magam elfoglaltnak, sőt túlterheltnek is, arra gondoltam, ha egy ilyen elképesztően sűrű napirend szerint élő politikus idejébe belefért a maratonra való felkészülés, akkor én is megpróbálkozhatok vele.

Egy maraton tervei

Ekkoriban Rómában dolgoztam, a Collegium Germanicum et Hungaricum lelkivezetőjeként és – nem mellesleg – doktoranduszként. A kollégiumban akkortájt elég jelentős sportélet folyt (a növendékek között volt például egy horvát fiú, aki korábban MB 1-es kosaras volt – NB: a horvát elsőosztály leginkább az amerikai NBA-val vonható párhuzamba!), s a fiúk jó szériában voltak: emlékszem, évről évre megnyerték az egyházi kollégiumok között szervezett kispályás focibajnokságot is (pedig ott aztán volt színvonal!). Egy osztrák szeminaristával, aki rendszeres maratonfutó volt, hamar egymásra találtunk: összekötött a futás iránti szenvedély. Ő tanított meg az alapokra. Megtudtam például, hogy a cipő és a zokni fontos dolog; olyat kell választani, ami kíméli a térdet (és egyébként is érdemes kerülni a betonon való futást). Beavatott olyan „bizalmas” információkba is, minthogy futás közben rendszeresen kell inni (már a verseny legelejétől érdemes!); valamint, hogy hosszú futótávok alkalmával (mondjuk 30 km fölött) ajánlatos leragasztani a mellbimbót, nehogy sebesre dörzsölje a trikó. Mesélt arról is, hogy a maraton előtti estén sok szénhidrátot kell enni (alkalmasint egy nagy tál spagettit vagy más tésztafélét), mert abból hamar felhasználható energia származik; végül pedig a verseny reggelén már csak gyorsan felszívódó cukrot (például egy nagy tábla csokoládét). Tőle hallottam először az edzésterv (Trennungsplan) kifejezést is. Mutatott egy programot, amivel – ha valakinek már legalább 3-5 éves futómúltja van és általában egészséges – 10 hét alatt minden nehézség nélkül felkészíthető egy maratonra. Ő ki is nézte magának a következő versenyt, a Firenzemaratont, s én sem akartam lemaradni…

A felkészülés

A klerikális-egyházi élet persze nem kifejezetten kedvez a rendszeres sportéletnek. Közismert például, hogy az ünnepek alkalmával a papok szeretnek hódolni a terített asztal örömeinek („egyen Tisztelendő Úr, magának más öröme úgysincs…”). Nálunk a kollégiumban is gyakran előfordult, hogy (alkalmasint papszentelések, doktori védések, nagyobb egyházi ünnepek és hasonlók alkalmával) 2-3 órát ültünk az ünnepi asztalnál. Nekem általában nem esik nehezemre a lemondás, és különben is tetszett, ahogy – mondjuk egy-egy ilyen „maratoni” ebéd után – futó pillantást váltottunk, hogy „na, akkor úgy egy óra múlva…” Merthogy körülbelül ennyi időre van szükség, hogy valaki (ha nem ette degeszre magát) újra „futóképes” állapotba kerüljön, s lekocoghassa az edzésterv szerint esedékes napi távot. Hamar ráéreztem arra is, hogy testileg-lelkileg milyen egészséges (mentálhigiénés szempontból pedig milyen pihentető), egyenesen „gyógyító” hatású a rendszeres futás. Aki hetente legalább háromszor rendesen kiizzad, az szinte garantáltan elkerüli a kiégést, a stressz-tüneteket, oldódnak a belső feszültségei, s a szokott depressziónak legalább a fele automatikusan és nyomtalanul eltávozik így a szervezetéből.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.