Kipke Ágnes: Fényképezni a sötétséget
Simon Márton Polaroidok című kötetéről
Polaroidkép: türelmetlen impresszionizmus. Villanásnyi benyomások kapkodó rögzítése, jórészt azonnali fogyasztásra szánva (hacsak bölcsészlányok szatyraira hímeztetni nem ér fel az örökkévalósággal). Bemozduló kompozíciók, elmért színek, öntetszelgő selfie-gesztusaink. Az amatőr fényképezés minden helyiérdekű erénye. És néha… A fényképezés alighanem kegyelmi pillanat kérdése.
Haikuk és csaknem-haikuk („Ez majdnem 17 szótag”), egysorosok, kétsorosok. Sorszámozva és összekeverve, 055, 203, 498, 073. A digitális fényképezés korában talán már alig is emlékszünk rá, de hát ilyen ez: egy kazalnyi, dobozából kiborult, kiborított papírkép. („Aztán összeszedni.”) A tárgyak káosza, az emlékezés asszociatív rendetlensége. A nagyon türelmesen lapozgató olvasó persze fölfedezhet bizonyos kapcsolódásokat a számuk szerint egymást követő mondatocskák között. S közben elveszíthet másokat, amelyek mintha a kötetben egymás mellé rendezett szövegek, a hirtelen mozdulattal egybemarkolt fotók közt létesülnének. Létesülhet(né)nek. „A szám csak ürügy, / hogy lehessen írni.” Még ha az 501. mondat táján ezt már fölösleges is kimondani. A véletlenszerű számozás a rend és rendszerezés gesztusainak puszta mímelése, paródiája, az értelem kiüresítése – gondolhatjuk, posztmodern olvasói tapasztalatainkkal fölvértezve, fölényes rutinnal már a legelején. Míg aztán (083) Simon Márton egyik legszebb szavával belénk nem markol a rémület. „Álvéletlenszámgenerátor.” Hiszen a véletlenek látszata mögé, mögött generált, de teljességgel fölismerhetetlen: így teljességgel fölösleges rend mechanikája ez. Az életünket uraló, de soha meg nem talált, s így mindvégig nemlétezőként megélt értelemé. Sorsunk elszalasztott lényegéé. (Akkor már inkább a digitális archiválás erőszakos logikája – mintha az időrend valamiféle adekvát történetszervező, értelemképző elve volna az életünknek –; akkor már inkább a sorszámozás.) És akkor hirtelen megváltozik az optika: egyszerre dermesztő közelségbe kerül mindaz, amit olvasunk.
„A lehető legkevesebbet mutatni a látványból, úgy, hogy az a lehető legtöbbet jelentse” (Cseh Gabriella)
A legelcsócsáltabb közhelyek is. Nem, a Polaroidoknak korántsem mindegyike érvényes műalkotás: hol az ötlet, hol a munka megküzdöttsége, hol épp csak az az ominózus kegyelmi pillanat hiányzik. Darabjai alkalmanként nemcsak nyelvi-jelentéstani („Kötőszók”), de esztétikai értelemben is kikezdik azt a bizonyos minimumot, amit még… Nemegyszer bosszantóan olcsó mozdulattal linkelik be a szöveg világába a (virtuálisvizuális- auditív) valóság mozzanatait („anya001.jpg”). Csak hát… tegye már föl a kezét, aki még sose mondta: „Gyere vissza.” Aki sose volt még giccses, olcsó, hatásvadász, ízléstelen. „Az élet legfontosabb mondatait / fekve mondják.” S legfontosabb gesztusai – hiába minden intellektuális finnyásságunk – időről időre kétségbeejtően egyformává meztelenítenek mindnyájunkat. Eljuttatnak „a kellemetlen mondatokig”. (És akkor ez itt a „[két tucat érzelmes közhely helye]”.) Hiszen a fényképezés a kezdetektől kettős szerepben lép elénk: mindennapi képeink legalább annyira dokumentatív, mint esztétikai igénnyel kattannak el. Legyen, lehet: nem verseskötet. Szöveggyűjtemény. („Nem vers, / csak tanítom beszélni a / szorongásaimat.”) Mindennapjaink hevenyészett, törmelékes, nemegyszer stílustalan – de éppen így hiteles szótára. És mégiscsak mintha a legeurópaibb haiku születne meg itt és most, ebben a kamaszosan egyenetlen színvonalú gyűjteményben… Amely a Távol-Kelet meditatív figyelmét tébolyult, mechanizálódott mellébeszélésre váltja: „A kerti út kövein az ajtóig 237 falevél.” Vagy konkrét-allegorikusra élezi: „Sötétben bogozni fülhallgató drótját.” Avagy összefogja e kettőt, nevetségesen (kis)emberi s megrendítően egzisztenciális kombinációban: „Ha eszembe jut a halálom, / bezárkózom a vécébe és / próbálom megjegyezni a tapéta virágmintáit.” S a motívumok sűrűsödése, összefonódása, a köteten átsétálva föl-fölbukkanó macskák, a lapok fölött újra meg újra áthúzó madárrajok, számozás és elrendezés kombinatorikus játéka végeredményben mégiscsak mintha valamiféle rendszerező, rendteremtő igyekezet tanúbizonysága volnának. Csak azt nem tudni: a kötetkompozíció árnyéka ez, vagy magáé a gondviselésé?
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.