Előző cikk Következő cikk
aLapgondolat

Török Csaba: A sport és én

A sport „nem elszigetelt, egyéni akció, nem olyan aktus, amelyet az ember csak a saját erőire számítva végre tud hajtani”, még akkor sem, amikor egyéni versenyszámban indul…
 
Bátortalanul kezdődik meg ez az írás, mert alapvetően nem teológusként, hanem a Katolikus Iskolák Diák Sportszövetségének elnökeként (www.kids.hu) ragadok tollat. Furcsa ez a helyzet, hiszen Pilátusként csöppentem a Credóba: nem is olyan régen a (diák)sport világába. Ezért talán megengedhető, hogy egy személyes vallomással kezdjem az írást. Budapesti káplánként előbb a Szent Margit, majd a Szent Gellért Gimnázium hittantanára voltam. Mindkét iskolában tizenegyedik-tizenkettedik osztályos diákokkal foglalkoztam, akik egyrészt mindig is közelebb álltak életkoruk okán hozzám, másrészt azonban szüntelenül újabb és újabb, egyre fogósabb kérdésekkel és kihívásokkal szembesítettek. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált előttem, hogy az, amit át kell adnom, elsődlegesen nem tananyag. A hittant mint lexikális tudást tankönyvből képtelenség beleverni tizenhét- tizennyolc éves fiatalok fejébe. Ezért is nyugtatott meg, amikor a Hit Évét meghirdető Porta fidei kezdetű levelében XVI. Benedek pápa ezt írta: „»A szeretet által tevékeny hit« (Gal 5,6) a megértés és cselekvés új szempontjává válik, amely teljesen átalakítja az ember életét” (PF 6). Miről van hát szó? A hit igazi tana személyesség, találkozás, annak lehetősége, hogy egy fiatal ember átélje azt, amit Paul Claudel, a nagy francia konvertita költő így fogalmazott meg: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem” (idézi: MKPK, Körlevél a Hit éve megnyitójára, 2012. október 8.). De hogyan lehet ezt átadni, megmutatni, közölni, „tanítani”? Egy út van, az emberi mivoltunk által kijelölt út: „Azokkal, akik örülnek, örüljetek, s a sírókkal sírjatok” (Róm 12,15). Annak a tapasztalatát kell felkínálni, hogy milyen az Isten, s a létrejövő találkozásból apránként megtanulhatja a másik, hogy ki az Isten. Ezért írja megint csak Benedek pápa: „A hit ugyanis a kapott szeretet tapasztalatától növekszik, akkor, ha a kegyelem és öröm tapasztalatával közlik” (PF 7). Amikor tudtam szeretni, elfogadni, befogadni, meghallgatni a fiatalt, mindezt pedig örömmel, szabadon, vidáman, akkor oktatás nélkül taníthattam a hitet. Amikor erre nem voltam képes, kudarcot vallottam. Ahogy a fenti sorok is mutatják, a hit dolgaihoz mindig legalább két személy kell, sőt olykor jó, ha még többen vannak érintve bennük. Szavaink ugyanis olyan valóságokhoz kötődnek, amelyek nem csak egy ember belvilágában, hanem a személyek közötti valós és lelki, szellemi térben léteznek. Ferenc pápa a hitről szóló, Lumen fidei kezdetű első enciklikájában így írt erről: „A hit nem csupán a hívő bensőjében élő egyéni döntés; nem elszigetelt kapcsolat a hívő »énje« és az isteni »te« között, az öntörvényű alany és Isten között. A hit természete szerint kitárul a »mi« felé, mindig az Egyház közösségén belül él” (LF 39). Azaz a közösség tapasztalata elengedhetetlen a hit átadásához. Erre figyelmeztet a szentségek közül a legelső, az, amelyben mindannyian részesültünk, aminek okán kereszténynek neveznek minket, ahonnan önazonosságunk forrásozik: „a keresztség arra emlékeztet, hogy a hit nem elszigetelt, egyéni akció, nem olyan aktus, amelyet az ember csak a saját erőire számítva végre tud hajtani, hanem amit kapni kell, belépve az egyházi közösségbe, amely közvetíti Isten ajándékát: senki sem kereszteli meg önmagát, mint ahogy senki sem hozza világra önmagát. Bennünket megkereszteltek” (LF 41). Az előbb idézett leírás gondolatai azért is megragadtak, mert akár a csapatszellem, a sportszerűség, a KIDS-es „győzni, de nem mindenáron”-elv hittani keretét is képezhetik: a sport ugyanis „nem elszigetelt, egyéni akció, nem olyan aktus, amelyet az ember csak a saját erőire számítva végre tud hajtani”, még akkor sem, amikor egyéni versenyszámban indul, hiszen ott áll mögötte az iskola, a klub, az edző, a társak sokasága, az elmúlt évek megannyi közösségben szerzett emberi és sportolói tapasztalata. Egyedül még versenyezni sem tudunk, nemhogy játszani! Ezért ahhoz, hogy előre jussunk, először „kapni”: tanulni, fejlődni, érlelődni, útmutatást nyerni kell. Azután pedig „be kell lépni a közösségbe”: ez fizikailag már az öltözőben megtörténik, és folytatódik a tornateremben, a pályán. Egy jó sportoló nagyon közel jár ahhoz, hogy akár öntudatlanul is megvalósítsa azokat az értékeket és alapelveket, amelyek az egyházi, a hívő közösséget is hordozzák. Hogy ez nem csak szép teória, de valóság és megvalósítható gyakorlat, akkor vált nyilvánvalóvá előttem, amikor egy-egy lázadó, elzárkózó, saját belső árnyékaiba elbújó fiatallal végül egy egyszerű grundfoci, közös mozgás, mondhatni: valóban amatőr [„szerető”, „műkedvelő”] és semmilyen szempontból nem professzionális sportolás közben tudtam találkozni. Bár nem vagyok a legsportosabb alkat, s a helyzet bizony romlást mutatott az elmúlt évek során, egyetemi éveim távolodtával, mégis öröm volt megélni akár a hittanórák keretében is, a kertben, az udvaron, a pályán a játék közben, ahogy megszületik az öröm a másikban, ahogyan felszabadul a gátlásai alól, ahogy egyszerre közvetlen emberi szóval szólal meg. Igen, Isten közel van hozzánk ezekben a pillanatokban, ahogyan ezt a nagy nevelők mind-mind tudták, kezdve a rá bízottakkal játszó Néri Szent Fülöptől a fiatalokkal reverendában focizó Bosco Szent Jánosig. A sport nem csak a teljes értékű emberi fejlődésnek, nevelésnek és növelésnek, de a hitátadásnak is eszköze lehet.
 
A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.