Előző cikk Következő cikk

Hekler Melinda: A sodró erejű zene

Enyedi Ágnes a Tazlo és a Magos együttesek énekese. Erdélyben született, családja gyermekkorában települt Székesfehérvárra. Kislány kora óta énekel, 2006 óta szerepel különböző népzenei lemezeken, első önálló albuma 2010-ben jelent meg Gerlemadar szerelmevel. Erdelyi magyar nepzene címmel. A Népművészet Ifjú Mestere, Junior Prima díjas.

Most mi köti le a mindennapjaidat?

A két állandó zenekarom mellett meghívott vendégénekese vagyok a Magyar Állami Népi Együttesnek és a Duna Művészegyüttesnek; Salamon Soma furulyás és harmonikás népzenésszel pedig duó, trió és kvartett formációkban is rendszeresen muzsikálunk. A moldvai zenét játszó Tázló együttessel táncházakat és koncerteket tartunk. Kapolcson a Művészetek Völgyében, a Muharay-udvarban tavaly is felléptünk, idén is kaptunk meghívást, ez egy fontos pont lesz a nyári programunkban. Április 8-án, pénteken a Muzsikás együttessel tartottunk egy közös koncertet és táncházat a Tázló Klub keretében az Eötvös10-ben, ami táncházaink helyszíne 2013 óta. A Muzsikás együttes gyakran koncertezik Petrás Mária moldvai csángó énekessel, keramikusművésszel; most is őt hívták el vendégnek.

Mit jelent az együttes neve, a Tázló?

A Tázló egy sebes sodrású folyó neve. A névválasztásnál úgy gondoltuk, hogy amellett, hogy jól hangzik, a név arra is utalhat, hogy mi is ilyen sodró erejű, lendületes zenét szeretnénk játszani.

Neked már a Zeneakadémia elkezdése előtt lett munkád. Hogy alakultak így a dolgok?

Igen, már előtte is énekeltem népzenei formációkban. A gimnázium elvégzése után az ELTE-re jelentkeztem angol– néprajz szakra. Akkor még nem indult be a népzene szak a Zeneakadémián, így nem is kerültem ilyenfajta döntési szituációba. Nagyon szerettem az ELTE-re járni, különösen a néprajz szak adott sokat. Olyan gondolkodás- és látásmódot tanultam meg, amire máshol talán nem lett volna lehetőségem. Az egyetemi tanulmányaim mellett azonban folyamatosan énekeltem. Mire Budapestre kerültem, már több mint tíz éve jártam a fehérvári zeneiskolába énekelni. Itt Pesten aztán szépen lassan elértek a különböző megkeresések, meghívások, olyan lehetőségek, amelyek által nagyon sokat tudtam fejlődni, tanulni. Az ELTE-vel párhuzamosan alakult a népdalénekes pályám; lemezt adtam ki, elhívtak vendégművésznek a Magyar Állami Népi Együttesbe, egyre többfelé kezdtem koncertezni itthon és külföldön.

Úgy tűnik, hogy neked elég könnyen ment, hogy nem volt nehéz bedolgozni magad a szakmába.

Úgy gondolom, hogy egy művészpálya soha nem lehet könnyű út, attól függetlenül, hogy az embert mennyi lehetőség és siker éri. Nagyon sok fontos összetevője van az én eredményeimnek. Az egyik Kallós Zoltán, Zoli bácsi, aki már kisgyerek koromban „felfedezett”, és egy élet is kevés, hogy ezt meg tudjam neki hálálni. Az ő népzenei táboraiban nőttem fel; amikor csak tudok, visszajárok hozzá, meglátogatom, és – mint oly sokan – én is rengeteget tanulok tőle. Most lesz 90 éves, már készülünk a nagy kolozsvári ünnepségre. Az ő bátorítására kezdtem el népdalokat gyűjteni Erdélyben. Másik fontos mesterem Vakler Anna, akihez még kisgyerekként kerültem a zeneiskolában, és aki máig is tanárom, jelenleg a Zeneakadémián.

Voltak azért az eddigi művészpályádon göröngyök is?

Nagyon sok a női énekes, állandó a „versenyhelyzet” – amennyiben annak fogjuk fel – és változó, hogy ezt ki hogyan éli meg. Szerintem nagyon fontos, hogy kollégaként tekintsünk egymásra, elismerjük, megbecsüljük egymás tudását, illetve azt is tudjuk, hogy mi mitől vagyunk mások, egyediek. Meg kell mindenkinek találni azt, amiben ki tud emelkedni, amiben maradandót, értékeset tud adni, amiben hiteles és önazonos tud maradni.

 

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.