Kemenes Tamás: „Békés háború”

Az 1896-ban, Athénban újjászülető olimpia mára a világ toronymagasan legnagyobb presztízzsel rendelkező sporteseményévé – és egyik legismertebb „brandjévé” – vált. A játékok történetéről, változásairól és a mai élsportról dr. Szabó Lajos történészt, a Sportmúzeum igazgatóját kérdeztük.

Melyek a legfontosabb különbségek az ó- és az újkori olimpiák között?

Röviden: az egyik a görögség belső ügye, egy vallási ünnep része, az istenek előtt tisztelgő fizikai versenyekkel és bemutatókkal – a másik pedig egy világméretű, hatalmas pénzeket megmozdító sportesemény, amelynek immár semmi köze a valláshoz (bár ez utóbbival nem feltétlenül ért mindenki egyet). Némi „filozófiai” folytonosság azért ezek ellenére is van az ókori és az újkori olimpiák között.

Ez az ünnep-jellegben ragadható meg?

Egyrészt az ünnep-jellegben. Másrészt ne feledjük, hogy a modern olimpia megszületésében a századforduló pacifizmusa is nagy szerepet játszott: az ókori olimpiák világából ismert „istenbéke” (amelynek értelmében az olimpia ideje alatt nem indítottak újabb háborút) az egyik olyan fontos eszmei elem, amelyet az alapítók a modern olimpiák szerves részévé kívántak tenni. Coubertin báró személyesen is bízott benne, hogy az újkori olimpia egykor a világbéke komoly előmozdítójaként hasznosulhat (jóllehet mozgalma elindításakor, sajátos módon, bizonyos katonai szempontokra is tekintettel volt). Bár az első világháború ezt a nagy pacifista reményt hamar elsöpörte, az olimpia – és egyáltalán, a versenysport – „helyettesítő funkciója”, maradványszerűen bár, de mind a mai napig jelen van; ez többek között az éremtáblázatok össznépi böngészéséből is tisztán látszódik. Az újkori olimpia nagyon hamar a nemzetek versenyévé, egyfajta „békés háborúvá” vált. (Jellemző ebből a szempontból, hogy 1924-ben a magyar olimpiai csapatot azzal indítják útnak itthonról, hogy „le kell győzniük a kisantantot”… Ez egyébként sikerült is.)

Hogyan képzeljük el az ókori versenyzők hétköznapjait? Mennyiben feleltethető meg az életmódjuk a mai élsportolók életmódjának?

Az olimpiai versenyek időszakában az indulók minden nap edzettek, majdhogynem úgy, mintha edzőtáborban lettek volna. Az év minden napjára kiterjedő edzésmunka, a ma ismert profizmus azonban ekkor még egyáltalán nem volt jellemző. Még ha valamivel később már akadtak is olyan görög bajnokok, akik a versenyeken elért eredményeikből éltek; a győzteseket ugyanis egyrészt nagy tisztelet vette körül (pl. szobrot is állítottak nekik), másrészt komoly jövedelemre tettek szert. Alapvetően azonban az ókori versenyzők még egyszerű – jóllehet az átlagosnál nyilván sokkal jobb fizikai állapotban lévő – polgárok, vagy épp katonák voltak.

Sokan úgy vélik, hogy az olimpia addig volt a szép és nemes versengés terepe, amíg kizárólag amatőrök indulhattak rajta.

Az amatörizmus eszméjét néha még ma is szeretjük idealizálni, és ami azt illeti, elsőre valóban szép gondolatnak tűnik, hogy az olimpiai versenyzők pusztán a mozgás, a sport szeretetéért, illetve a győzelemmel járó nemes örömért és dicsőségért vegyenek részt az olimpián (és egyéb versenyeken). „Ne akarjon ezzel senki pénzt keresni!” Csakhogy a dolognak van egy komoly árnyoldala is. Ha jobban megnézzük, az amatörizmus-eszme épp azokat rekesztette ki a versenyzésből, akik nem eléggé gazdagok; az idő előrehaladtával ugyanis a sport egyre inkább teljes embert kívánt, egyre kevésbé lehetett mellette még dolgozni is. Márpedig ha valaki szegény, akkor dolgoznia kell, hogy eltarthassa a családját, saját magát – magyarán nem tud sportolni… Az amatörizmus a legszegényebb rétegeket gyakorlatilag kirekesztette a sport világából.

Erre így nem igen szoktunk gondolni…

Nem, pedig a sport viszonylag sokáig nagyon is az „úriemberek” felségterülete volt, öltözködéssel kapcsolatos elvárásokkal és hasonlókkal. A Magyar Atlétikai Klub például jó ideig kizárólag érettségizett fiatalokat fogadott a soraiba. Ez a 20. század elején a magyar lakosság legfeljebb 5%-át jelenthette… Aztán a fokozatosan megjelenő úgynevezett specializáció, és vele a győzelemhez szükséges teljesítmények folyamatos növekedése miatt elkerülhetetlenné vált a nyitás a társadalom alacsonyabb rétegei felé. A ’30-as években már a Magyar Athletikai Clubban is létezik az úgynevezett „sportolói klubtagság”, amellyel – szemben a „normál” klubtagsággal – bárki rendelkezhetett, adott esetben az érettségizetlen, de kiemelkedően tehetségesen sportoló kis hentesfiú is. A sport így szép fokozatosan az asszimiláció és az emancipáció eszközévé is vált. A sportban szokatlanul tiszta a kép: aki nagyobbat üt, gyorsabban fut, az a jobb, függetlenül attól, milyen társadalmi réteghez tartozik, vagy hogy milyen származású. A fekete bőrű Jesse Owens az 1936-os berlini olimpián négy aranyérmet szerzett – miközben szülőhazájában, az Egyesült Államok egyes államaiban a feketék még a ’60-as években is csak a fehérektől gondosan elszeparálva utazhattak a buszokon.

A cikk teljes terjedelmében A Szív nyomtatott változatában olvasható. A lapszámot keresse az újságárusoknál, vásárolja meg digitális formátumban a www.dimag.hu oldalon vagy fizessen elő folyóiratunkra az Előfizetés oldalon.