Kipke Ágnes: „Ha nem tudnád , ez határövezet ”

A határ az a vonal, amely a világot rendezi és áttekinthetővé teszi. Csak amit emberi dimenziókra tagoltunk a mindenség végtelenéből, az vehető birtokba – az érzékelés és megismerés számára éppúgy, mint az uralom szószerintibb vonatkozásában. A Bodor Ádám Sinistra körzetének címébe zárt táj azonban mintha legfeljebb a hatalom számára volna birtokba vehető: az értelmezés keretei közül minduntalan kimozdulni látszik.

sSinistra különös diktatúra uralta senkiföldje a hegyek közt, két ország határán. A létezés peremvidéke: a természet és a politika önkényének kiszolgáltatott hősei egymástól öröklik levetett foglalkozásukat, szeretőjüket és kapcájukat, kockás ingen sakkoznak, és faszénen vagy a zubbony mandzsettáján át szűrik ihatóvá a denaturált szeszt. A térből-időből kihulló emberi nyomorúság „akárholja” ez.

Egy-két ukrán–román–magyar–ruszin vonatkozás, egy-két „elvtárs”, néhány „rézkeretbe foglalt vörös csillag” fölcsillanása segít mégiscsak eligazodnunk – hinnénk. De Bodor Ádám – hisz már a címben figyelmeztet a határátlépésre! – mindig külön világot teremt: a kissé kusza, de elsőre csaknem reális cselekménybe pillanatokon belül fölszivárog az irracionális és a szürreális, a mese és a mítosz. A nappal is vigyázó éjjeliőr, a halott mozdulatlanságát ellenőrző segédhullaőr, a gyógykezelés hatására „buja tündérből szőrös állattá” változott Connie Illafeld története persze olyan abszurditások, amelyek kelet-közép-európai tapasztalataink térképén ugyancsak határosak a valósággal; de a világító szemű kislány, a hegyek közt bolyongva repkedő esernyő, a törpék és griffkarmú férfiak mégiscsak egy másik realitás világából érkeznek Sinistrára.

„Hogy mindez realizmus-e vagy szür vagy mágikus – ezen manapság nem érdemes studírozni. Vagy sohase is volt?” – mereng Esterházy Péter a kötet borítóján. Valóban: a Sinistra körzet több – s így aztán természetesen kényesebben és kínosabban közelibb annál –, hogysem valamiféle kor- avagy rendszerkritikai példázat tanulságait böngésszük ki belőle.

„És nekem valami azt súgja, itt fog kikerekedni az életem”

Annál is inkább, mert mintha maga a történet sem akarna a példázatok szépívű egyszerűségébe rendeződni… A könyv különös alcíme – Egy regény fejezetei – máris elhatárolja magát a klasszikus regénydefinícióktól. És elhatárolja a fejezeteket is egymástól – hiszen az eredetileg önálló novellákból összeszerkesztett kötet jelentéseinek felszínét is repedések szabdalják…

Ami biztos: főhősünk, Andrej Bodor (a szerzői név megidézése megint csak egyfajta határsértés…) megérkezik Sinistrára, hogy megkeresse fogadott fiát, Béla Bundasiant, akinek állítólag a helyi rezervátumban jelöltek ki kényszerlakhelyet. Meg is találja a fiatalembert, aki azonban nem óhajt megszökni vele. Andrej viszont egészen jól beilleszkedik a sinistrai világ abszurd rendjébe: az erdeigyümölcs- begyűjtő központ diszpécsere, nem hivatalosan Coca Mavrodin ezredes bizalmi embere, s eposzi jelzőkkel emlegetett nők, a nagy fehér cubákú Aranka Westin, a bársonyfenekű Elvira Spiridon szeretője lesz. Félelmetes és rejtélyes megbízatások után Andrej elhagyja a körzetet: a mesebeli óriásként ábrázolt Mustafa Mukkerman, a török kamionos fagyott birkahúsok közt csempészi át őt a határon „a Balkán felé, amerre éjjel és nappal a szabadság” ugyancsak ironikus „fényei villóznak”.

E nyugtalanítóan motiválatlan, de mégiscsak lineárisnak nevezhető cselekmény azonban nagyon is széttartó elemekből épül. A néhol egyes szám első, néhol váratlanul mégis harmadik személyben mesélt, körkörösen egymásba futó történetek nem illeszkednek pontosan: az évszakok és napszakok változásainak érzékletes leírásai dacára sem tudjuk eldönteni, mennyi idő telik el, míg „valamelyest megváltozott az életem. Eltűntem onnan egy fergeteges tavaszi napon magam is”. A szereplők időérzékelését amúgy is a külvilágból érkező kamionos megfigyelésére támaszkodó, „nem csütörtök van, hanem legföljebb szerda” pontosságú megállapítások jellemzik. A mindig újramesélt részletek folyton módosítják, ellehetetlenítik egymást, s a kötet végére már abban sem vagyunk biztosak, a hol medvészként, hol benzinkutasként vagy forradalmárként bemutatott Géza Kökény túlvilági hangjával valóban létezik is, vagy csak önmaga szürreális szobra: „alkonyodott, Géza Kökény mellszobra bíbor fényekkel áldozott le túl a tavaszi lombokon”.. A történések racionális oksági rendjét időről időre rejtélyes események szakítják, szaggatják meg: öngyilkosok, feldarabolt hullák, több sebből vérző félhalottak kerülnek elő a semmiből, a körzeten egy követhetetlen gyorsaságú forradalomféleség viharzik át – de hogy valójában mi történik Sinistrán, arról százötven oldal után sincs fogalmunk. Mintha nem is megszakadások volnának ezek: Andrej Bodor – olvasójával együtt – olyan világba csöppen, ahol követhetetlen erők és szabályok működnek. De mert az ember nem létezhet anélkül, hogy „lenne értelme a dolognak”, pillanatokon belül akklimatizálódik a helyi viszonyokhoz, ahol bármilyen témáról esik is szó, „senki nem szól a dologhoz semmit”. Mert akármi történjék is, „ez a dolgok rendje”.

Így eshet meg, hogy a mesei mozzanatok és gyönyörű tájleírások közt, mintegy észrevétlenül, de mindenképp reflektálatlanul olyan dolgok történnek meg – de már ez is Sinistra retorikája! –, olyan dolgokat követ el maga az útikalauzunkul szegődött főhős, hogy eliszonyodunk. Eliszonyodnánk, ha nem maradna mindez alig-is-valósan, elsunnyoghatóan, megnyugtatóan kimondatlanul. S ha a nyugdíjas erdőkerülőkre rágyújtott ház romjai fölött, Aron Wargotzki rejtekbarlangjába belecementelt holtteste fölött nem ragyogna föl olyan kétségbeejtő szépséggel a komor és gyönyörű sinistrai táj: „Az elmúlt éjszaka eltűnt helyéről az a beszögezett boronaépület, amelyben a nyugalmazott erdőkerülők laktak. A tisztás közepén néhány elsenyvedt, görcsös fekete gerenda között most a szél érintésétől bársonyosan hamu és korom hullámzott. A hó körülötte – egyszer megolvadt, majd pernyével tele keményre fagyott – a felhők behulló fényében márványosan derengett.”

„Mindenképp jeltelen marad”

Mintha Sinistra nyelve, nyelvhasználata eleve nem lenne alkalmas az élmények, érzések, erkölcsök tudatosítására. A parancsnok jótanácsnak álcázott álsága („Legjobb, ha kitolod a feneked az ablakon”), az udvariassági formulák távolságtartó szenvtelensége („Arra kérném, ne bőgjön”), a sok „semmi különös” a világhoz való viszonyulás mintáját is adják. És úgy elkoptatják a nyelvet, hogy nemcsak az emberi érintkezés külső közegében: a gondolkodás belső dimenzióiban is használhatatlanná torzul. Mikor Andrej először hallja Mustafa Mukkermann szöktetési ajánlatát, szemrebbenés nélkül feleli: „Fogalmam sincs, miről beszélsz. Nem hallottam abszolúte semmit. De azt meg kell adni, tényleg ismered a nyelvet.” Mire a maga ironikus módján a török kamionos is belemegy a játékba, elfogadva Sinistra nyelvhasználatának abszurd konvencióit: „Ugyan. Csak betanult szövegeket mondok.”

A valóságot a hatalom diskurzusa teremti: a fenyegető halálos kór, a tunguz nátha hordozójává nyilváníttatnak mindazok, akiktől Mavrodin kisasszony és emberei meg fognak szabadulni. A betegséggel azonban soha senki nem találkozik – no persze, hiszen aki érintkezésbe került vele, azt rögtön karanténba „határolják” a többiektől –, s egy alkalommal egyszerűen kihirdetik a járvány azévi elmaradását.

„Az erdőbiztos szemléje máskülönben abból állt, reggelente ellátogatott a medvészetbe, szemrevételezte az állományt, majd hazatérőben végigbaktatott valamelyik hegyháton, s miközben magába szívta a rezervátum bódító csendjét, a völgyek mélyéről áradó patakzúgást, jelentést fogalmazott a látottakról” – s egyszerre kibontakozik előttünk a poliszémia riasztó játéka: a valóság legfeljebb jelekből áll, a jelentéseket mindig megírják, megteremtik.

Sinistra lakói is jelekből próbálnak olvasni – „Törpével találkozni reggel, azt tartják, jó jel” –, de a hagyományos szemantika kifordul önmagából („Akkoriban, akit a vöröskereszt meglátogatott, tudhatta, nem áll jól a szénája. A vöröskereszt ajtón vagy kapun a legrosszabb jelnek számított.”), a jelentés elvész a bizonytalanságban: „Géza Kökény, a hős medvész mellszobra koromfeketén állt az út túloldalán, varjaktól rakottan, de azok közeledtére fölrebbentek, s akkor ott maradt tiszta fehéren a rárakódott piszoktól. Jó jelnek számított ez, meg nem is.”

„Aztán maga csukta be az ajtót”

Mert a jelek önkényesen olvasódnak: sinister, sinistra, sinistrum minden, ami bal oldali, ami bal kéz felé esik – s az ókori madárjósok eltérő gyakorlatát követve az észak felé forduló görög augur számára szerencsétlen és baljóslatú, a délnek forduló római szemében pedig szerencsés és ígéretes. Ebben a szövegvilágban persze forgolódunk eleget – „A jobb lábamról, vagy ha szemből nézed, a balról, leégett a hús” –, de Sinistra mégis inkább az emberi létezés őseredeti kiszolgáltatottsága, szerencsétlensége sújtotta övezet.

„[A] körzet szó szerepel a mű címében is (Sinistra-sinistre és körzet vonzzák egymást?). Az idők feneketlen mélyéről üzenő emberi tapasztalatra utal a szavaknak ez az egymást  keresése. A túlélés lehetőségét mindig az adta meg, ha sikerült a csapást, a balsorsot, a gyászt egy szigorúan körülhatárolt területre – körzetre – korlátozni. […] Aki kimondja: katasztrófa sújtotta körzet, az mindig kívül van ezen a területen. Kívülségében viszont nagyon is fenyegetve érzi magát a körzet lététől, ezért arra törekszik, hogy szigorú határok közé szorítsa” (Angyalosi).

Sinistra politikai-egzisztenciális gyakorlata pedig a körzetesítés kiterjesztése, a határvonalak logikájának abszolutizálása: a körzeten belüli rezervátumba külön „passzussal” lehet belépni, Andrej néha házi őrizetbe kerül, s idővel életbe lép Sinistrán a kijárási tilalom is. E határvonalak mintha a világgal való kapcsolat valós lehetőségeit is lezárnák: aligha véletlen, hogy Sinistra lakói a kegyetlen téli idő ellenére gyakran hagyják nyitva az ajtót; de a tájleírásokat is nemegyszer ablak keretezi. Az ablak a határ megtörése, a külvilággal való érintkezés maradék lehetősége – lehetne. De Gábriel Dunka, Sinistra törpéje épp azért áll a helyi börtön alkalmazásában, hogy a homokba fektetett üveglapokon föl-alá sétálva készítse a „párás, hamvas”: átlátszatlan ablaküvegeket…

S a körülhatárolás folytatódik: hogy az immár minden rossz jelképévé nőtt tunguz nátha kívül rekedjen „a” világon, Sinistrán bedeszkázzák az érintett házak ajtaját-ablakát, földhöz cövekelik a halottakat és körülpalánkolják a betegeket. Mint akik észre sem veszik, hogy ezek a határok minduntalan elmozdulnak, felnyílnak, megrepednek – hogy ha Béla Bundasiant szenvedélyesen érzéki szerelméért (?) valaki minden értesítés és eljárás nélkül idetoloncolhatta, alighanem a kinti világ sem egyéb, mint a rossz egy tágabb körzete, amely hiábavaló igyekezettel próbálja a benne tenyésző rosszat egy elkerített terület határai közé szorítani… Ebben a közegben a szereplők maguk is megtanulják elhatárolni magukat attól, amit tesznek, amit megtétetnek velük. Így tudnak ők maguk is távol maradni, kívül kerülni önmagukból; hisz az ugyancsak eklektikus etimológiájú nevek is elveszítik az identitást őrző-rögzítő funkciójukat. „– Azt hiszed, nem tudom, mire készülsz? Azért is, most már tudni szeretném a neved. Mondd meg végre, ki az ördög vagy?” – faggatja hősünket a halálraítélt. „– Aron Wargotzki, úgy érzem, nem ez a megfelelő időpont a bemutatkozásra. Annyit azért elárulhatok, Andrej Bodor álnéven éltem a körzetben. Kérlek, egy ilyen nevű embernek nézd el ezt az egészet” – feleli ő, flegma, cinikus, kegyetlen, mégis leleplező őszinteséggel.

„Kitörött ablakai között […] madarak suhogtak”

A világ fogalmi megközelítésének helyébe az érzéki benyomások lírai szépségű leírása lép: „Tavasz volt akkor is, virágvasárnap, valami ilyesmi, a levegő tele illatokkal, a tisztások mögött feketéllő fenyőerdőkből alkonyat után is szédítő madárcsattogás áradt.” A nemegyszer megszemélyesített állat- és növényvilág éppoly fontos lakója Sinistrának, mint az ugyancsak bestiális emberi közösség. A látvány lenyűgöző ereje éles ellentétben áll az itt élők civilizáció előtti kiszolgáltatottságával, éh- és fagyhalál-közeli szegénységével. A természet így egyfelől az elnyomó, kiszámíthatatlan, önkényes hatalom metaforája lesz; s etimologikus megerősítését adja az – emberi természetünk végső valóságából következő? – világ képének, melyben minden elnyomás és iszonyat reflexión inneni közönnyel „hát csak természetes”.

Másfelől ebben az újra- meg újraszabdalt világban mégis a természet az egyetlen, aki képes túlívelni a választóvonalakon: állandó körforgásban, változásban láttatott képe nem engedi egyszerűsítő nyelvi formák vagy definitív határok közé szorítani magát. S madarai – ha Sinistra éghajlata alatt néha elpusztulnak is – mintha az örök elmozdulás, a határokon való átlépés erkölcsi kötelességére? elkerülhetetlen kényszerére? rémisztő valóságára? figyelmeztetnének:

„A csend süket és néma deres éjszakái megteltek a vonuló madarak gágogásával, nyikkanásaival, elcsukló hangjuk […] bekúszott a kéményeken, s virradatig motozott a tűzhely hamujában. […] Kisujjam begyében is őket éreztem, esküszöm, nincs nyugtalanítóbb hang az övékénél.

Úgyhogy amikor hajnaltájt értem jöttek a hegyivadászok, és tudatták, mivelhogy kijelölt szálláshelyemet, a fogadót titokban elhagytam, tartózkodási engedélyemet bevonják, és örökre kitiltanak Sinistra körzetből, én már réges-rég éberen vártam a reggelt, hogy végre mehessek innen.”

Felhasznált irodalom:
• Bodor Ádám: Sinistra körzet. Budapest, 1992, Magvető.
• Angyalosi Gergely: A kiismerhetetlen remekmű – Bodor Ádám: Sinistra körzet. Hiány, 1992/8. 18–20. p.
• Radvánszky Anikó: Az ember természete és a természet embere. In Szegedy-Maszák Mihály – Veres András szerk.: A magyar irodalom történetei. 3. köt. 1920-tól napjainkig. Budapest, 2007, Gondolat, 816–830. p.