Görföl Tibor: Vallások és határok
Henri Le Saux, a kereszténység és a hinduizmus élő egysége
„Kit találok a határ bármely oldalán, akinek kikiálthatnám gyötrelmemet – kit találok ezen az oldalon, aki nem rémül meg és nem átkoz ki engem, és kit a másik oldalon, akit nem tölt el túlságosan is emberi öröm, mert csatlakozom hozzá?” Ezeket a komoly belső kínlódásról árulkodó sorokat 1953-ban jegyezte fel naplójába Henri Le Saux, az a francia bencés szerzetes, aki ekkor már öt éve élt Indiában a kereszténység és a hinduizmus határán, pontosabban közös tartományában, és életének hátralévő húsz évében nem is tért vissza bretagne-i hazájába.
hHenri Le Saux „ellenállhatatlan hívást” követve 1929-ben, tizenkilenc évesen lépett be a kergonani apátságba, de már a harmincas évek közepén úgy érezte, hogy a bencés élet nem elégíti ki spirituális igényeit, s fokozatosan megérett benne az az igény, hogy India földjén élhessen monasztikus életet. Indiai tartózkodásának negyedszázada alatt tapasztalatok, felismerések, találkozások és a legkülönbözőbb aszketikus gyakorlatok egész során át olyan élet- és gondolkodásformához jutott el, amely nemcsak a misztika kutatóit és a vallások közötti kapcsolat kérdései iránt érdeklődőket foglalkoztatja azóta is, de máig tartogat meglepetéseket és nehezen figyelmen kívül hagyható figyelmeztetéseket azoknak, akik fontosnak tartják az isteni és az emberi valóság viszonyának megvilágítását.
Az alapvető kérdés
Hogy Henri Le Saux-nak, akit az ötvenes évektől elsősorban Szvámí Abisiktánandaként ismertek, mi volt az alapvető kérdése és problémája, az viszonylag egyszerűen megfogalmazható: hogyan ágyazható be a hindu tapasztalat a keresztény hit világába? Ennek a látszólag ártalmatlan kérdésnek azonban több olyan vonzata van, amely jellegzetesen Abisiktánanda világára jellemző. Egyrészt annak ellenére, hogy a hinduizmus rendkívül összetett és sokrétű jelenség, a lényegét azonosnak tekintette a Védák lezárásának vagy célpontjának tekintett Upanisádok (főként a korai Upanisádok) szellemi kozmoszával, s úgy vélte, hogy ezt a szemléletmódot a hinduizmus hat ortodox filozófiai iskolája közé tartozó advaita védánta fejezi ki a leghűségesebben. Így pedig az alapvető kérdés máris úgy fogalmazódik meg, hogy miként ágyazható be az advaita tapasztalata a keresztény hit világába. Ezzel a nehézségek egyik legfőbb csoportja is nyomban megmutatkozik. Az advaita világlátás szerint ugyanis egyetlen igazi valóság létezik csupán, maga az abszolútum, az ember igazi önvalója pedig végeredményben nem tekinthető másnak, mint ami az abszolútum: a kettő (az emberi önvaló és az igazi valóság) valójában nem kettő. Az advaita klasszikus kidolgozójának számító Sankara szemében ennek a nemkettősségnek a teljes felismerése maga az üdvösség, a végső boldogság, a korlátlan szabadság. Ezzel együtt a világban megjelenő polaritások, kettősségek is illúziónak mutatkoznak, és az egyetemes egység lesz a meghatározó. Milyen viszony képzelhető el mármost a teremtőt és a teremtményt hagyományosan élesen kettéválasztó kereszténység, illetve a keresztény Szentháromság és az advaita között? Ez a kérdés határozta meg Abisiktánanda huszonöt indiai évének jelentős részét.
„Ha kiderülne, hogy a kereszténység képtelen belsőleg magáévá tenni a hindu spirituális tapasztalatot, akkor a keresztények egy csapásra elveszítenék a jogukat ahhoz, hogy az üdvösség egyetemes útjának tartsák a vallásukat” (Sagesse hindoue, mystique chrétienne, 48.). Abisiktánandának ez a megjegyzése arra hívja fel a figyelmet, hogy nem csupán a két világvallás tanításainak esetleges közelítése foglalkoztatta (természetesen ez sem lenne kevés), hanem két egészen valóságos tapasztalati világ összehangolásának problémája okozott roppant gyötrelmeket a számára. Mert Henri Le Saux, a bretagne-i bencés Indiában megtapasztalta az advaita igazságát, s ezt az évek folyamán mind elméleti téren, mind a tapasztalat síkján egyre világosabb formát öltő tapasztalatot próbálta kapcsolatba hozni a kereszténységgel, amellyel soha nem szakított. „Kényelmetlen helyzetemet pontosan a tény teszi értelmessé, hogy híd vagyok. A világnak minden szinten szüksége van ilyen hidakra. A hídként élt életnek az a veszélye, hogy talán egyik parthoz sem tartozunk igazán; de bármily gyötrelmes is, kötelességünk, hogy teljes lényünkkel mindkét parthoz tartozzunk. Ez pedig csak Isten misztériumában lehetséges” – írta egyik levelében.
Másrészt a hindu tapasztalat keresztény integrációjára törekedve Abisiktánanda számos olyan kérdéssel próbált számot vetni, amely folyamatosan a keresztény teológia közelében tartotta. Mi mondható el az advaita fényében a Szentháromságról? Miként fogható fel a teremtés? Mit mondjunk az ember igazi lényegéről és végső sorsáról, az üdvösségéről? Milyen a viszony a hinduizmus és a kereszténység között? Csupán arról lenne szó, hogy a hindu felismerések és tapasztalatok beteljesednek a kereszténységben? Vagy önálló létjogosultságuk is van? És miként értsük a keresztény misztikusoknak azokat a megnyilatkozásait, amelyek titokzatos és lényegi egységet sugallnak Isten és az ember között? Henri Le Saux tollából számos könyv jelent meg Indiában és Európában, s jelentős részük ezekkel a problémákkal viaskodik. Közben ennek az Indiában is európai vonásokat tanúsító szerzetesnek a tapasztalati világa is fokozatosan alakult.