Előző cikk Következő cikk

Palágyi Kata: Hol a határ?

Határok a gyereknevelésben

Mikor a gyermek eléri azt a kort, hogy határokat kell szabni a számára, sok szülő néz szembe nehézségekkel. Fontos, hogy a gyerekek számára a határok nemcsak korlátot, akadályt jelentenek, hanem biztonságot is. Sokan említenek nagy szeretettel életükből olyan pedagógusokat, akik szigorúak voltak. A szigorúságot sokféleképpen lehet értelmezni, van pozitív és negatív oldala, de mindenképpen azért válhattak ezek a tanárok vagy tanítók szerethetővé, mert biztonságot adtak. Diákjaik mindig tudták, mire számítsanak. A tiszta határok tehát a gyerek számára olyan teret adnak, amelyben biztonsággal mozoghat.

Veszélyes helyzetek

De hogyan és miként alakulnak ki ezek a határok, amiket gyermekeinknek szabunk?

Amikor a kisgyermek mozogni kezd, képessé válik arra, hogy olyan viselkedéseket kezdeményezzen, amelyek esetleg negatív következményekkel járnak rá vagy a környezetére nézve. Az első egyértelműnek látszik, hiszen az anyák ösztönösen védik a gyermeküket – tehát azokat a határokat, amelyek őket védik, meg kell húzniuk.

De minden esetben ez a megoldás? Ha egy anyuka egy éppen csak totyogó gyermeket megállít, amint az a legkisebb veszély felé tart, a gyermek nem tudja megtapasztalni saját valódi határait, hogy mire képes. Amit gyermektelenül egyszerűnek gondolunk – „persze, nem hagyom kiszaladni az útra, de nem fogom túlfélteni” –, nem is olyan egyszerű. Az anya döntését, hogy hol húzza meg a határt, meddig engedi tapasztalni a gyermekét, számos tényező meghatározhatja, például hogy benne a szülei mennyire bíztak annak idején, vagy akár, hogy mennyire vágyott már a gyermekre, de még a várandósság és a szülés körülményei is. A gyermek folyamatos feszültséget él meg a biztonság és felfedezés vágya közt – és az anya is megéli ezt a feszültséget féltés és fejlődni hagyás közt. A határ pedig, amit szab: üzenet a gyermek felé, kritika, bátorítás, elvárás. Szól a bizalomról, hogy bízik-e a gyermeke képességeiben, és szól a félelemről, hogy baja esik.

Amikor a környezet kerül „veszélybe”, egy másik határ kérdése merül fel. Valójában ilyenkor a világ és a gyermek közti viszony kerül fókuszba, ahol a világot eleinte az anya egy személyben képviseli. Itt is sok dilemma elé néznek az anyák, és teljesen eltérő szempontok alapján szabják meg a határokat. Míg az egyik anyának fontos, hogy a gyermek minél hamarabb önállóan egyen, és nem okoz gondot, hogy maszatol, addig a másik anyuka inkább eteti, mert számára az a fontosabb, hogy ne kelljen eltakarítania evés után a romokat. Egyik hozzáállás sem helyes vagy helytelen, csak más a mögöttes érték. Ezek a különbségek egyszerűen a szülők személyiségéből következnek, és a gyerekek ezekhez gond nélkül képesek alkalmazkodni. Lényeges, hogy mindkét anya védi a saját határait. Míg az egyiknek személyes szükséglete, hogy ő is együtt tudjon a gyerekkel enni, míg az önállóan eszik, addig a másik anyának az a személyes szükséglete, hogy ne kelljen eltakarítania. A gond akkor keletkezik, ha az anyuka nem képes képviselni a saját maga határait. Az anya, mint elsődleges kötődési személy, a csecsemőnek az egész világot jelenti, de még kisgyermekkorban is mindennek a középpontja a gyermek számára, a legfőbb viszonyítási pont és modellszemély lesz. Vagyis nagyon fontos, hogy az anya a maga érdekében is védje a határait, ne áldozza fel magát. Mivel az anyai szeretet és anyai viselkedés alapvetően odaadó és önfeláldozó jellegű, az anyák gyakran még csak tudatában sincsenek saját határaiknak. Ha egy anya nincs tisztában saját határaival, hogy ő mennyit bír (mennyi a minimális alvásszükséglete, mennyi energiája van, mennyi időt igényel önmagának), akkor ezt a gyermek felé (és mások felé) sem fogja tudni képviselni. Ennek rövidtávú következménye az, hogy az anya kifárad, türelmetlen és frusztrált lesz, és képtelen lesz a saját maga által addig meghatározott szabályokat követni – hiszen azért fárad el, mert azok meghatározásakor nem vette magát figyelembe. Ebben a helyzetben jó esetben jön a felismerés, az anya ráébred, hogy ennyit és így nem bír.

A saját határok figyelembe nem vételével hosszú távon arra tanítjuk a gyermeket, hogy szükségletei csak neki vannak, másokéit nem kell figyelembe vennie. Ha a gyermek azt látja, hogy az ő szükségletei rendre felülírják az anyja szükségleteit (ha a hullafáradt anya hagyja, hogy a gyerek szétszórja a játékait, majd ő összeszedi utána; ha anyuka hatodszor is feláll a reggeliző asztal mellől az onnan már távozott gyermekhez, hogy a polcról levegye a kért játékot; ha a szülők beszélgetésébe belevágó gyermek minden alkalommal azonnal figyelmet kap), akkor azt tanulja, hogy ő fontosabb, mint a szülei. És ezt a környezetére is ki fogja vetíteni, vagyis el fogja várni másoktól, hogy hozzá alkalmazkodjanak, és kevésbé lesz érzékeny a másik ember szükségleteire. Ezzel szemben, ha a gyermektől elvárjuk a korának és képességeinek megfelelő szintű alkalmazkodást, arra tanítjuk, hogy nem csak saját szükségleteit, hanem a többiekét is vegye figyelembe. Bár Jean Piaget pszichológus szerint a legtöbb gyermek hat éves koráig nem képes egy másik személy szemszögét felvenni, a másik szempontjait végiggondolni, ez nem jelenti azt, hogy elvárt viselkedésként ne lenne képes tiszteletben tartani a másik fél kéréseit. A gyermeknek alapvető érdeke, hogy a szüleivel együttműködjön – természetesen ezt a szülő néha, különösen a dackorszakban, másképpen érezheti –, így igyekszik követni a szülői modellt, megfelelni a szülői elvárásoknak, elkerülve a szülő rosszallását, és kiváltva örömét, dicséretét.

Jutalom, büntetés, következmény

Általában az együttműködésre való késztetés érezhető, de azért nem minden helyzetben ez a legfőbb szempont a gyermeknél. Illetve vannak olyan helyzetek, szélsőséges határsértések, mint például a verekedés, a szülő megütése, amely helyzetekben úgy érezzük, a rosszallás nem elég. Ilyenkor érzi úgy a szülő, hogy fegyelmezési eszközökre van szükség. A legtöbbet használt fegyelmezési eszközök a jutalom és a büntetés. A jutalom valami vágyott dolog bekövetkezése vagy akár tárgyjutalom, míg a büntetés lehet vágyott dolog elmaradása vagy akár kellemetlen helyzet bekövetkezése. Azt el lehet mondani, hogy a jutalmazás általában célravezetőbb, mint a büntetés, hiszen jó érzések társulnak hozzá. Viszont a jutalmazásnak is vannak csapdái: ha a gyermeket a saját sikereiért jutalmazzuk, akkor a siker felett érzett öröm a jutalomra cserélődhet, és az öröm elveszhet. A tárgyi jutalmak pedig, ha túl gyakran alkalmazzák, anyagiasabbá tehetik a gyermeket. A büntetésnek még több hátránya lehet. Még az igazságosan, előre kiszámíthatóan osztott büntetés is hatalmi lépés a szülő részéről, ezáltal a gyermekből ellenállást, dacot válthat ki. Másrészt a büntetés jellegét és mértékét, ahogy a jutalomét is, gyakran nehéz a helyzethez igazítani. A legtöbb helyzetben a szülő úgy érzi, azonnali reakciót kíván a gyermek viselkedése – és ebben igaza van, hiszen minél kisebb egy gyermek, annál kevésbé képes arra, hogy egy későbbi következményt a tettével összekapcsoljon. Az azonnali reakció viszont – mivel a szülő is érzelmek hatása alatt áll, és idő sem áll rendelkezésére – gyakran nem a legmegfelelőbb, gyakran ugyanaz a büntetés a következmény teljesen más helytelen viselkedések kezelésében. Ilyenkor a gyermek – bár megtanulja, hogy a tette következménye valami negatív dolog – érdemi összefüggést nem lát, így valójában, ha már képes is lenne a belátásra, az összefüggések meglátására, akkor is csak annyi összefüggést látna, hogy ha anya rosszallását kiváltom valamivel, akkor például este nincs mese... Természetesen a fegyelmezés rövid távon így is működik, de ha nem büntetésben, hanem következményben gondolkodunk, akkor egész másképp mutatunk tükröt a gyermek viselkedésének.

A következmény lényege, hogy szorosan összefügg a tettel, valóban abból következik, hogy a szülő igazából csak láttatja ezt az összefüggést. A büntetés és a következmény lehet akár ugyanaz a dolog is, a fő különbség abban van, ahogy a szülő kommunikál erről. Nézzünk egy példát:

A gyermek kiborít egy doboz kirakót, amit nem akar elpakolni, mielőtt tovább játszanak. A szülő tudja, hogy ha nem pakolják el, a további játék során a darabok sérülhetnek. Büntetés: Elveszem, és nem kapod vissza x ideig, mert nem pakolod el.

Következmény: Ha nem pakolod el, akkor elveszem, mert nem szeretném, hogy tönkremenjen a játék, nem kapod vissza x ideig, mert nem vigyázol rá.

A különbség kicsinek tűnik, de mégis fontos, mert a második esetben a fókuszban az van, ami a valódi ok: „féltem a játékot és elvárom, hogy vigyázz rá”. Illetve ebben az esetben a gyermek dönthet, hogy elpakol, vagy elveszti a játékot egy időre.

Fontos, hogy amikor a szülő jutalmaz, büntet vagy a viselkedés következményét hangsúlyozza, akkor is modell a gyermeknek. Vagyis büntetésből se viselkedjen úgy, amit a gyermek számára nem gondol helyes viselkedésnek.

Szélsőséges példa erre a verés, ami mint nevelési eszköz valójában csak rövid távon mutat látszatsikereket, hosszú távon aláássa a szülő-gyermek kapcsolatot, folyamatos frusztrációt és szorongást okoz a gyermekben, ami később – mivel a modell is ennek megfelelő – nála is agresszióhoz fog vezetni, illetve könnyebben válik agresszió áldozatává is, hiszen azt tanulja, hogy az agresszió belefér akár a szeretetkapcsolatba is.

Akármekkora gyereket nevelünk is, ahhoz, hogy számára biztonságot adó határokat tudjunk kijelölni, a legfontosabb, hogy saját határainkat ismerjük és tiszteljük, és ezzel arra tanítsuk, hogy ő is tisztelje saját és mások határait.