Martos Levente Balázs: Jézus, a határátlépő
A határok azonosságról és különbségről, kapcsolatról és szétválasztásról tanítanak. Olykor csak képzeletbeliek, máskor fizikailag is körbefognak valamit, valakit.
bBizonyára nem véletlen, hogy a szabadsággal gyakran a végtelent, a határtalanság képzetét kötjük össze. Ezzel szemben meghatározottságaink mindig a végességünkről is tanúskodnak. Néha ott toporgunk a saját határainkon, s nem tudjuk eldönteni, mit tegyünk: nyissunk vagy ne nyissunk, merjünk lépni vagy maradjunk meg a jól ismert falak védelmében. A „cseppfolyós modernitás” korszakában (Zygmunt Baumann) az embert mindenesetre kijózanítja, ha határaira emlékeztetik. Ugyanakkor fel is szabadítja, ha olyasvalakivel találkozik, aki végességében elfogadja, majd útnak indítja új határok, sőt a végtelen felé.
Igen
Ahhoz, hogy Jézus határátlépéseiről beszélhessünk, először is a határozottságát érdemes megfigyelnünk. Pál azt írta: „Jézus Krisztus nem volt igen is meg nem is, hanem az igen valósult meg benne” (vö. 2Kor 1,19). Pál szavai egyfelől felidézik, hogy Isten Jézusban végérvényesen igent mondott az emberre, arra, ami az ember, és arra, ami még lehet belőle. Másfelől emlékeztetnek Jézus mondására is, hogy a szavunk legyen „igen, igen”, „nem, nem” (Mt 5,37). Az evangéliumok is határozottnak mutatják be Jézust, mint aki tudja, mi fog történni, és tudja, mit kell tennie most, állandóan képes a jelen pillanatban hozzá lépőt komolyan venni. Jellemző, ahogy a kafarnaumi századosnak válaszol, amikor a szolgája betegségét panaszolja: „Megyek és meggyógyítom” (Mt 8,6–7). Ez a Jézus kész arra, hogy azonnal induljon, és hogy belépjen a pogány százados otthonába, bár ezt a Törvény tiltja. De a pillanat végül mást kíván.A gyógyítás távolból történik, s a százados hite így még nyilvánvalóbb lehet. Hiszi, hogy Jézus így is képes gyógyítani: azonnal, a távolból, a mindenütt jelenlévő Isten erejével.
Jézusnak ez a határozottsága és készsége a jelek szerint rendkívül rugalmassá tette őt. Talán ezért van az is, hogy az evangélisták hol ezt, hol azt a vonását emelik ki. Ami a nem zsidókkal való kapcsolatot illeti, Máté szerint Jézus egyenesen megtiltja övéinek, hogy a pogányokhoz vivő utakra térjenek (Mt 10,5), saját magáról meg azt mondja, hogy „csak Izrael házának elveszett juhaihoz” küldetett (Mt 15,24). Máténál csak a feltámadt Krisztus küldi el ünnepélyesen az egész világra a tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot és kereszteljenek (Mt 28,16–20). Márk viszont azt hangsúlyozza, hogy Jézus már a földi életében, a pogányok földjén is megszaporítja a kenyeret, vagyis együtt étkezik a nem zsidókkal, amit a kor vallási szokásai szintén tiltottak (Mk 8,1–9). Az ősegyházban tapasztalható vita a „tisztátalan” ételek fogyasztása, illetve a körülmetélés kérdése körül (vö. Gal 2,1–16; ApCsel 15) szintén arra mutat, hogy Jézus nem törölte el nyilvánvalóan a mózesi törvény vonatkozó rendelkezéseit, egyes tetteivel és mondásaival mégis elindult azon az úton, amelyet majd tanítványainak kellett bejárnia.
Önazonosság és nyitottság
Máté és Márk szelektív emlékezetét figyelve az önazonosság és nyitottság kapcsolatára következtethetünk: Jézus valószínűleg azért küldte tanítványait elsősorban a zsidóság körébe, hogy ez a nép, a szövetségi hűségben megújulva, küldetésének folytatója lehessen. Jézus élte a határokat, de nem ellentétként, hanem a továbblépés lehetőségeként. Amikor kiűzte az árusokat a templomból, olyan jelet vitt végbe, amely elsősorban a zsidó vallás iránti mély tiszteletét mutatta („Emészt a házadért való buzgóság” – Jn 2,17; Zsolt 69,10). Márk szerint viszont ez jel volt a pogányok számára is (Mk 11,17; Iz 56,7: „az én házam az imádság háza lesz minden nemzet számára”). Ezzel a tettével Jézus nyilvánvalóan botrányt keltett, s ezt az evangélisták nem is mulasztják el leírni. Elsősorban a vezető réteg, a jeruzsálemi arisztokrácia botránkozott, hiszen tagjai a templomi kereskedésből hasznot is húzhattak. Jézus népszerűsége az evangélisták szerint a templom megtisztításával csak növekedett. Vagyis a botránkozók mellett ott volt az a tömeg, amely rokonszenvezett Jézus tettével, és megértette valódi szándékát.
Jézus tehát a pogányok Galileájából jött a hit fővárosába, Jeruzsálembe, de nem ellenséges szándékkal, hanem hogy még egyszer, újra, talán végső gesztussal megtérésre hívja (vö. Lk 19,41–42). A szívet akarta elérni és megváltoztatni, amelyből minden élet kiindul, mégpedig az imént vázolt társadalmi vonatkozás mellett személyes értelemben is (vö. Mk 7,17–23). Lukács és János evangélista gyakrabban beszél Jézusnak a nőkkel kapcsolatos nyitottságáról is. Lényegében minden részletezett találkozás arra irányul, hogy ezeknek az asszonyoknak az élete megújuljon. A szamariai asszony ki is mondja csodálkozását, amely egyszerre vallási, nemzeti és nemi jellegű: „Zsidó létedre hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?” (Jn 4,9) Aztán János hozzáteszi (4,10): „Mert a zsidók nem érintkeznek a szamariaiakkal.” A beszélgetésből kiderül, hogy Jézus olyan istentiszteletre, vagyis olyan vallásosságra hívja az asszonyt, amely túllép a júdeai zsidó és szamariai zsidó, vagyis szamaritánus különbségtételen, s a kettő közös hivatását mutatja Isten imádására „Lélekben és igazságban” (Jn 4,23). Jézus életének kútjához vezeti az asszonyt. Mintha ez lenne az ő valódi határátlépése: befelé, a lényegeshez, a tiszta mélységhez vezetni a vele találkozókat. A kút mélyebbről fakad, mint a felszínes határok. Az az asszony, aki Simon farizeus házában könnyeivel öntözte, aztán hajával szárította Jézus lábait, szintén önmagát is megtalálja, amikor Jézushoz talál: „Sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett” (Lk 7,47).
A szamariai asszonnyal való találkozás a zsidók és szamaritánusok, végső soron az Isten után szomjazók, és Istent „hivatalból ismerők” közti határok viszonylagossá tételét jelentette. Ami pedig Simon farizeusnál történt, az egyszerre szólt egy nő bűnbánatáról, egy farizeus gőgjéről, a gazdag és a szegény ellentétéről, illetve Jézus bőkezű jelenlétéről, aki egyszerűen elérhetővé tette önmagát mindkettejük számára. A farizeus viszonylag tehetős ember lehetett, ahogy bizonyára gazdag volt Zakeus, a vámos is (Lk 19,1–10). Vagyonukból gondoskodtak Jézusról azok az asszonyok, akiket Lukács sorol fel (8,1–3), s bizonyára finom vacsorát készített Jézusnak Márta is, akinek testvére közben a Mester lábánál hallgatta őt (Lk 10,38–42). Jézus tehát egyaránt elfogadja a gazdagok és a szegények, a férfiak és a nők őszinte szándékát is, hogy életüket Isten felé fordítsák. A zsidó vallás ugyan gyakrabban beszélt a fiak oktatásáról, mint a nőkéről, de elméletileg általában nem zárta ki, hogy tanítsák a lányokat is. A születő kereszténységben mindenesetre eleven példáit látjuk annak is, hogy Jézus követői között nők is vannak, akikkel a mesternek gazdag kapcsolata van. Jézus nem hozott törvényt az esélyegyenlőségről, de az evangéliumok szerint kétségtelenül elfogadta a nők tiszteletét és szeretetét (az előbbiek mellett lásd pl. Mk 14,3–9; 15,40–41), elérhető volt számukra (Mk 5,25–34), gyógyította, tanította és küldte őket (lásd pl. Mária Magdolna Mk 16,9; Jn 20,17–18).