Előző cikk Következő cikk

Patsch Ferenc SJ: Isten a jelenségek mögött?

Minden vallás körülbelül ugyanolyan mértékben igaz, és egyformán az üdvösségre vezet; következésképpen gyakorlatilag édesmindegy, melyikhez tartozunk. De vajon így van ez?

a A vallások megítélésében két ellentétes álláspont létezik. Az első szerint kizárólag a mi vallásunk a helyes, a többi lényegében bálványimádásnak számít, amely a kárhozatra visz. Ez az úgynevezett „exkluzivista” nézet, amely a híres extra ecclesiam nulla salus (egyházon kívül nincs üdvösség) tétel szűk értelmezése. Nem mindenki tudja, hogy ez a felfogás – bár hosszú évszázadokon keresztül az egyház hivatalos tanításának számított – mára teológiailag tarthatatlanná vált: XII. Piusz pápa tanítóhivatala 1947-ben hivatalosan elítélte (DH 3866–3873). Az ellentétes nézet azonban ma sokkal nagyobb vonzerőt gyakorol. Eszerint minden vallás körülbelül ugyanolyan mértékben igaz, és egyformán az üdvösségre vezet. De vajon így van ez? Igazuk van a „pluralistáknak”, akik szerint Isten a vallási jelenségek „mögött” áll, mindegyiktől nagyjából azonos távolságra? Vagy adódik más lehetőség is?

A pluralista vallásfilozófia álláspontja

A vallásfilozófiai pluralizmus atyja a nemrégiben elhunyt brit presbiteriánus teológus, John Hick (1922–2012). Hick személyes életében egy ponton megcsömörlött egyháza konzervatív álláspontjától, amely a nem keresztény vallások követőitől elvitatja az üdvösség lehetőségét, és más vallási hagyományok intenzív tanulmányozásába fogott. Ám miután búcsút mondott az exkluzivista igényeknek, mintha a ló túlsó oldalára esett volna át: egyre határozottabban kezdte hangoztatni azon meggyőződését, miszerint – bár a különböző vallások más és más névvel illetik a végső, isteni valóságot – mindegyik körülbelül ugyanolyan mértékben képes elősegíteni követőinek üdvösségét, szabadulását és beteljesedését. Elsőre tetszetős a gondolat; amelyet egyébként megtalálunk az ősi hindu szent szövegekben is: „Bármely úton közelít is hozzám az ember, kegyes vagyok hozzá; ember, bárhol élsz is […] kövesd ösvényemet” – olvassuk a Bhagavad-Gítában (IV, 11). A pluralista vallásteológusok szerint a szabadulás vagy üdvösség felé számos és lényegében egymással azonos értékű út vezet. Már csak azért is, mert az évszázadok során a nagy világvallások egyrészt egytől-egyig mélyértelmű, szent irodalmat és kifinomult filozófiai rendszereket hoztak létre, amelyek emberek millióit segítették az életben való eltájékozódásban, sőt az életszentség elérésében. Másrészt pedig azért – s ezt valóban el kell ismerni! –, mert nincs kivétel: minden vallási hagyomány nevében követtek el szörnyűséges bűntetteket. Tapasztalati alapon tehát semmi sem látszik alátámasztani az egyik vallás felsőbbrendűségét a többivel szemben, sem pedig azt az igényt, miszerint bármelyik közülük abszolút vallásnak volna tekinthető. Akkor hát csakugyan ugyanaz az Isten állna minden vallási jelenség mögött, ahogy a pluralisták gondolják? Őt tükrözné megkülönböztetés nélkül minden vallási hagyomány, melyek szűrőjén át mi, emberek csak „tükör által és homályosan” láthatunk? Persze a pluralista álláspont védelmezőinek is akadnak nehézségei…

Egy fogós ellenérv

Mindenekelőtt Hick is kénytelen elismerni, hogy jónéhány vallás olyan nézetet vall a végső valósággal, Istennel kapcsolatosan (akit ő a Reálisnak/the Real nevez), amelyek egymással összeférhetetlennek tűnnek. Hiszen egyrészt léteznek olyan vallási hagyományok, melyek szerint a Reálissal semmiféle kettősség nem fér össze: hiszen ő/az túl van a metafizikai lét és semmi kategóriáján, személytelen, és mindenestül meghaladja illuzórikus tapasztalati világunkat, melyben élünk és gondolkodunk. Másrészt azonban olyan hagyományok is akadnak, melyek szerint a Reális éppenséggel személyes és teremtő valóság: olyan Isten, aki egyben a történelem ura is, tehát gondviselésével nagyon is fontos szerepet játszik mindennapi emberi életünkben. Mivel azonban ezek a Reálisról alkotott fogalmak egymással összeegyeztethetetlennek látszanak, lehetetlen, hogy az összes különböző vallás istenfogalma igaz legyen. Vajon mit válaszolnak pluralista vallásfilozófusok azok ellenvetésére, akik az egymást kölcsönösen kizáró igazságigények összeegyeztethetetlenségére kérdeznek rá?

Filozófiai megoldáskísérlet

A probléma megoldásához Hick egy Immanuel Kanttól (1724–1804) kölcsönzött filozófiai megkülönböztetést vezet be. A javaslat szerint különbséget kell tenni az önmagában létező Reális között (a kanti terminológiával élve ez noumenális valóság), valamint a számunkra megmutatkozó Reális között (ahogy mi, a magunk emberi módján, kultúránk és érzékelésünk szűrőjén keresztül képesek vagyunk őt/azt megismerni: ez a jelenségszerű, vagy fenomenális valóság). Amikor a vallásos emberek az önmagában létező (noumenális) végső valóságról próbálnak beszélni, azt csakis a számukra megjelenő (fenomenális) valóság alapján tudják megtenni. Minden leírás és jellemzés tehát az általunk használt fogalmak függvénye, mely nyelvünk és kultúránk közvetítésével áll elő. Csakis ezek segítségével vagyunk képesek ugyanis megérteni és strukturálni az általunk megismert világot. Mivel azonban fogalmaink sohasem mutatják a valóságot olyannak, amilyen, hanem azonnal értelmezik azt, a transzcendencia leírásában is különbségek állnak elő. Akik a voltaképpeni valóságot, a Reálisat nem-duálisnak és lényegében leírhatatlannak tartják, mindezt egy bizonyos (interpretatív) fogalmi készlet alkalmazásával teszik, azaz metaforákban és képekben beszélnek róla; akik pedig a Reálisat személyként emlegetik, egy másik fogalmi készletet használnak. Ez volna tehát a vallások közötti különbségek forrása: a Reálist mindenki csak a maga szempontjából képes leírni. Mondandója megvilágítására Hick egy ismert indiai regét idéz.

Az elefánt esete a vak tudósokkal

A példázat szerint történt egyszer, hogy „egy elefántot vezettek vak emberek egy csoportjához, akik korábban sohasem találkoztak még ilyen állattal. Egyikük, aki a lábát tapogatta, azt gyanította, hogy az elefánt óriási élő oszlop. Egy másik közülük [az állat] ormányát fogta, s úgy vélte, hogy az elefánt hatalmas kígyó. A harmadik, aki az agyarát érintette, úgy vélte, hogy az elefánt [voltaképpen] éles ekevas. És így tovább [valamennyi]. […] Természetesen mindnyájuknak igaza volt [a maga szempontjából], de mindegyikük csupán a teljes valóság egy kicsiny részletére utalt, és azt is csak nagyon tökéletlen analógiákkal volt képes kifejezni.”

Hick szerint a hasonlat a világ megismerésére is érvényes. Ennek alapján azt kellene mondanunk, hogy elvileg sohasem lehetünk képesek megállapítani, melyik perspektíva a helyes, hiszen nem létezik olyan külső, minden mástól független és végső nézőpont, ahonnan rátekinthetnénk a vak emberekre, amint éppen az elefántot vizsgálják. Az abszolút transzcendens valóság, a Reális (Real) keresésében tehát mindannyian egyéni és kulturális fogalmaink és véges perspektívánk foglyai vagyunk: bizonyos értelemben tehát vaknak számítunk. A hasonlat szép és elképzelni is könnyű – de vajon filozófiailag megállja-e a helyét?

Egy bölcseleti megfontolás

Egy másik filozófiai hagyomány nyelvén szólva megállapítható, hogy Hick véleménye szerint minden tapasztalás „tapasztalás mint”: hiszen az ormányt „mint kígyót”, az agyarat „mint ekét” stb. érzékeljük. Ahhoz, hogy a világot megérthessük, az új tapasztalatokat szükségképpen már ismert adatokhoz kell kötnünk. Eddig rendben is volna a dolog. Ám az a radikális végkövetkeztetés már tévedésnek bizonyul, miszerint soha és elvileg sem juthatunk el maga a tárgy közvetlen és megbízható (helyes) megragadásához. Hiszen ha „a dolog önmagában” (das Ding an sich) abszolút megközelíthetetlen, akkor a róla való ezen kijelentésünk önellentmondó, önmegsemmisítő állítás. Hiszen gondoljuk csak meg: aki az igazság igényével (tehát nem csak idézetként vagy példamondatként) kijelenti, hogy „a végső valóság teljességgel megismerhetetlen”, bennfoglalt módon (állítása aktusa/ténye által) cáfolja azt, amit kijelentése tartalmaz (tudniillik a végső valóságról szóló igaz kijelentés lehetetlenségét). És nem ez a pluralista álláspont egyetlen gyenge pontja.

Teológiai veszélyek és tévedések

A pluralista vallásteológia legfőbb veszélye abban áll, hogy szem elől téveszti a kereszténység egyedülállóságát (ha nem egyenesen elárulja annak legfőbb megkülönböztető sajátosságát): Jézus Krisztust. Hick vallásfilozófiája viszonylagossá teszi és végső soron tagadja a megtestesülés ortodox felfogását, amennyiben kétségbe vonja, hogy Jézus Krisztus valóban Isten. A pluralisták egységben vannak ugyan a katolikus állásponttal annyiban, hogy azt vallják: Isten Lelke minden emberi személyben működik, ám úgy vélik, hogy ez a működés kizárólag az emberi élet gyakorlati átalakítását célozza, mintegy függetlenül a motivációként használt ideológiától vagy „mítosztól”. A tanítás – avagy „mítosz” – igazságértéke így szerintük voltaképpen jelentéktelen és irreleváns. Hick egyébként úgy véli, hogy maga a megtestesülés is mítosz csupán, melynek szerepe mindössze arra korlátozódik, hogy Istennek az ember életében végbemenő tevékenységét leírja. Hick úgy látja, hogy a keresztények Jézus Krisztusban látják megvalósulni a legteljesebb nyitottságot a „Realitás-központú életre” (Reality-centered life), aminek célja az ember spirituális átalakulása. Csakhogy ez az átalakulás nem kitüntetetten keresztény sajátosság; hiszen egyaránt érvényes más nagy vallásalapítók és nem-keresztény szentek életére is.

További ellenvetések

Úgy tűnik tehát, a pluralisták – így Hick is – nézeteikért ismeretelméleti szempontból szkepticizmussal, teológiai nézőpontból pedig egyháztani és krisztológiai tévtanítással (ha úgy tetszik „eretnekséggel”) fizetnek; ez pedig sokak szerint túlságosan magas ár, mely végső soron „rossz üzletté” teszi a javaslatukat. De további – kevésbé teológiai jellegű – ellenvetések is adódhatnak. Például, hogy a pluralista vallásteológusok mintha nem vennék figyelembe azt, amit maguk a hívő emberek gondolnak saját vallásos nézeteikről. Aki ugyanis az alapvető dogmákat jelentéktelen mítosszá fokozza le, nemcsak hogy elutasítja a legértékesebb normatív dolgokba vetett hitet, de figyelmen kívül hagyja a vallások önértelmezését is. Milyen alapon kérheti valaki a muszlimoktól, hogy ne higgyenek a Korán nélkülözhetetlen jelentőségében; vagy szólíthatja fel a zsidókat arra, hogy tagadják meg hitüket abban, hogy Isten végérvényesen szólt Mózesen keresztül? S ugyanígy, a keresztények sem fogják egykönnyen megtagadni meggyőződésüket, miszerint a Názáreti Jézus Krisztus megtestesülése által maga Isten lépett be a történelmünkbe – annál is kevésbé, merthogy ezért a hitért számtalan vértanú áldozta az életét… Úgy tűnik, senki sem hisz (igazán) olyan vallásban, amely lemondott arról, hogy a többi vallásnál magasabb igényt támasszon az igazságra.

A pluralizmus rövid mérlege

Első pillantásra leginkább az tűnhet vonzónak a pluralista álláspontban, hogy (legalábbis látszólag) megengedi a tőlünk különböző nézőpontok másságát, anélkül, hogy ítélkezne fölöttük. Ám a gyakorlatban – paradox módon – e nézet képviselői nemegyszer éppoly intoleráns és erőszakos módon igyekeznek másokat meggyőzni (illetve saját kategóriáik prokrusztész ágyába kényszeríteni), mint a formálisan ellentétes nézet, az exkluzivizmus legelszántabb fanatikus képviselői. A tapasztalat inkább azt látszik alátámasztani, hogy ahhoz, hogy más vallások követőivel konstruktívan együtt tudjunk működni, nem a pluralisták által propagált liberális „toleranciára” van szükség. A valódi elfogadás ugyanis nem azonos azzal, hogy következetesen tartózkodunk az ítéletalkotástól (ami szoros értelemben lehetetlen is), vagy hogy adott esetben felfüggesztjük az egészséges erkölcsi érzékünket. A tényleges elfogadás sokkal inkább azt feltételezi, hogy követni igyekszünk Jézus Krisztus tanítását, aki az embertárs feltétel nélküli szeretetére tanít, és utánozzuk Atyját, a szeretet Istenét, aki felkelti napját jókra és gonoszokra, jóindulatú igazak és bűnösök iránt egyaránt (Mt 5,45).

Végül ismeretelméleti szempontból az is kérdéses, hogy vajon milyen alapon állítják a pluralisták, hogy a különböző vallások ugyanarról a valóságról beszélnek. Hiszen ahhoz, hogy vak emberek elmondhassák, hogy ugyanazt az elefántot érzékelik, már előzetesen körülbelül tudniuk kellene, mi fán terem az elefánt. Ugyanígy, bizonyos mértékig a Reális tulajdonságait is ismernünk kell. Egyébként maga Hick sem volt képes tartózkodni a pozitív állításoktól a Reálissal kapcsolatban. A számára fontos attribútumok: a „tartalomgazdag” (rich in content), a „páratlan” (One without a second), állítja továbbá, hogy ő/ez „hozza létre […] a mi jelenségvilágunkat”, és arra is találunk utalást, hogy ő/ez képezi „alapját vagy forrását” (ground or source) a jelenségszerű/fenomenális isteni jellemzőknek, csakúgy, mint a vallásos tapasztalatnak, a szeretetnek, az igazságosságnak, a tudatosságnak és a boldogságnak is. Sőt, amennyiben a Reális segíti vagy akadályozza az üdvözítő átalakulást, beszélhetünk valamifajta tudatosságról és emberekkel való törődésről is.

Cselekedeteink sokszor többet elárulnak istenképünkről, mint szépen megformált mondataink: ha a pluralisták (legalábbis bennfoglaltan és reflektálatlanul) nem tekintenék jóságosnak, szeretetteljesnek és igazságosnak a Reálist, nem vetnék mások (az exkluzivisták) szemére olyan szenvedélyesen, hogy hogyan hihetnek egy olyan Istenben, aki üdvözítő tevékenységét egyetlen konkrét kultúrára és vallásra korlátozza (mivel kizárólag ott nyilatkoztatta ki magát). Ha tehát következetesen nézzük, az exkluzivizmus kritikája a pluralisták részéről előfeltételezi, hogy (legalábbis bennfoglaltan) meg legyenek győződve róla, hogy mégiscsak ismerik – sőt, ők ismerik legjobban – a Reális tulajdonságait, isteni attribútumait.

Az alternatíva: egy katolikus vallásteológia körvonalai

Katolikusként az emberiség sokféle vallására jóindulattal és nyitottsággal nézhetünk. Tanulásra készen is. Ám nem vagyunk teljes mértékben az elefántot vizsgálgató vak emberek helyzetére kárhoztatva. Elfogadhatónak, sőt termékenynek bizonyul ugyanis az a pluralista belátás, miszerint valamilyen módon más vallásokon keresztül is lehet Istennel találkozni, sőt, hogy ezek a vallások pozitív módon is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az emberek felfedezhessék és imádhassák az egy és igaz Istent, valamint becsületes életet éljenek. Ugyanakkor, ha a megtestesült Jézus Krisztus valóban a második isteni személy, és Isten egyedülálló önkinyilatkoztatása, akkor jogos a remény, hogy az üdvösség Őáltala, Ővele és Őbenne valósul meg mindenki számára, akár ismerjük Őt, akár nem. Eszerint egyfelől sikerült megőriznünk az exkluzivisták igazságigényét (hiszen az Atya legteljesebb formában Jézus által ismerhető meg: a kereszténységben Isten maga nyilatkoztatta ki az utat, amelyen keresztül az üdvösségre akar vezetni bennünket). Másfelől pedig elfogadhatjuk a pluralistáktól, hogy az isteni valóság olyannyira titokzatos, hogy mindaz, amit a vallások tudnak és hirdetnek róla, elvileg sem meríti ki végtelen titkát (hiszen az Igazság több annál, mint amit képesek vagyunk megragadni belőle). A lét fátyla fellebbent: Isten maga jött a segítségünkre az egyház által értelmezett kinyilatkoztatásban.

Irodalom:
Bhagavad-Gíta. New York, 1968, Holt, Rinehart and Winston.
• Hick, John: God and the Universe of Faiths. London, 1977, Macmillan.
• Peterson, Michael et al.: Reason & Religious Belief. An Introduction to the Philosophy of Religion. New York–Oxford, 1998, Oxford University Press.