Csanádi-Bognár Szilvia: A megmutatkozás határán

A fotográfia feltalálása óta rengeteg képet látunk és őrzünk magunkról. Mióta digitális fényképezőgéppel és mobiltelefonokkal is lehetséges fényképeket készíteni, és szinte korlátlan mennyiségben, valószínűleg másként látjuk magunkat, mert a portrékészítés nem esemény már, nem készülünk a műterembe, sőt nem kell megkérnünk a legjobb barátunkat sem, csak megfordítjuk a készüléket. Sohasem láttuk még önmagunkat ilyen sokszor, mint manapság, talán ez alól egyedül azok a régiek lehettek kivételek, akik kastélyok termeiben bolyongva folyton önnön tükörképükbe vagy megsokszorozott tükörképükbe ütköztek. 

aA hagyományos festett önarcképeken a festők megmutatják az arcukat. „Nézd, ez vagyok én, akit sok más ragyogó kép kapcsán ismersz.” Ránk néznek, sőt sokszor provokatív pillantásukkal lepnek meg, felhívva ezzel a figyelmünket a festészet eszköztárának jelentőségére és hatalmára, hogy lám, meg tud velük szólítani a művész, akár évszázadok távlatából is. Bemutatja festői eszközeinek briliáns eszköztárát, és bemutatja a szemét, ami lehetővé teszi, hogy mindezt lássa, és úgy lássa. A tradicionális önportré a szem hatásos megfestésével a szem szerepére irányítja a figyelmet. Elsősorban a művész szemére, amelyik sok alkotáson egyenesen azzal fenyeget, hogy lát engem, és ugyanakkor a néző szemének szerepére is figyelmeztet. Amikor nézek, a szemem által értesülök az elém táruló világról, az előttem álló másikról, a festményen szereplő kihívó szemről. A szemem által lépek kapcsolatba a művészi képpel és a világgal, amelyet képként ért a szemem. A körülöttem látható dolgok felfogásával lehetőségem van arra, hogy meghatározzam mindazt, ami nem én vagyok. Határokat érzékelek a nem én és a látó én között, megkülönböztetem magamat tőlük, mert ami én vagyok, arról a látásom elsősorban annyit közvetít, hogy nincs róla képe. A látás általi önértelmezésünk egészen ironikus alaphelyzete, hogy (tükröződő felületek vagy technikai eszközök igénybevétele nélkül) éppen önmagunkat nem látjuk. A hagyományos portré festője is tükör segítségére szorul, hogy megmintázhassa önmagát. Az önarckép alkotói szituációja megvilágítja számunkra, hogy az énem határainak problémája nem pusztán abban áll, hogy hogyan teremtek  kapcsolatot a külvilággal, hanem abban is, hogy hogyan jutok el önmagamhoz, az érzékelhető világ centrumának határán belülre.

Baranyay András önarckép-fotója a belülről induló látás alaphelyzetére reflektál. Noha a kamera tárgyiasítja az elé helyezett személyt, és egy pillanatra helyette lát, ennek a képnek a kérdése mégis az marad, hogy hogyan közvetíthető az én a képen. A tradicionális portré beállításaiból és eszköztárából egyedül a virtuóz eljárást és a frontális testhelyzetet tartja meg. Megdöbbentő azonban, hogy a leszegett pillantás éppen a művész arcát és szemét nem mutatja. Más önarcképein Baranyay önmagát háttal ülve fotózta. Itt azonban látszik az arc, még ha nehezen kivehető is, de a szem egyáltalán nem keresi a kapcsolatot sem a nézővel, sem a külvilággal: befelé tekint, az én határain belülre. A szkeptikus kérdés azonban ott marad: vajon lát-e valamit, és amit lát, az a képen megmutatható-e? Az egymásra vetített fázisok bizonytalanná teszik a figura határait. A kép terében a testet a körvonal határán kívülre terjesztik, de a látványt ezzel el is mossák, az alak jelenlétét a képen bizonytalanná teszik. Az önarckép értelmezési hálója a hétköznapi képek világának kínzó kérdését mutatja. Milyen a képem önmagamról tükör vagy kamera nélkül? És van-e, volt-e valaha olyan kép bárkinek a szemében, amelyik engem, a magam valójában mutatott?