Szombath Attila: Elmosódó határok

Napjainkban gyakran esik szó arról, hogy az agytudományok, a genetika vagy az újra virágkorát élő materialista filozófia képviselői „bebizonyították”: az ember biológiailag és társadalmilag determinált lény, aki éppen ezért nem különbözik lényegileg az állatoktól vagy a programok szerint működő gépektől. Arról is sokat hallunk, hogy a férfi és a nő között hagyományosan megállapított különbségek többsége alaptalan volt, s csak a társadalom (ma már természetesen idejét múlt) zsarnoki berendezkedése tartotta fenn a nevelés és a kényszer által. S mintha a minket körülvevő világ maga is elhatározta volna, hogy bizonyítékokat gyűjt e tézisekhez: a gépies vagy állatias emberi viselkedés egyre több példáján döbbenhetünk meg, e torz panorámát pedig – mintha ez nem volna elég – nőiessé vált férfiak és férfiassá vált nők társaságában élvezhetjük.

aA határok vagy a „mérték” áthágása igen ritkán jelent jót – ezt bármely ókori görög polgár készséggel megerősítette volna nekünk. Jót egyedül akkor jelenthet, ha hamis határokon megyünk túl, legfőképpen azon, hogy a társadalomnak és a természetnek alávetett, s ennek megfelelően korlátolt lényekként értelmezzük magunkat. Minden nagylelkű és bátor tett, s minden igazi szellemi erőfeszítés is ezt a hamis határt bírálja felül, s az embert ily módon ahhoz közelíti, akihez rejtetten valóban hasonlít: a feltétlen valósághoz, akit a vallás Istennek nevez. Más a helyzet azonban a valódi határok ignorálásánál. Kultúránk csodálatos bölcsőjében egyenesen a morális rosszat definiálták ekképp, vagyis olyan „hübriszként” („elbizakodottságként”), amely a „mértéken” vagy határokon való önfejű túlmenést jelenti. Úgy gondolták, ez valamiképp mindig vissza is üt az elkövetőre, amit a görög vallás abban a képzetben jelenített meg, hogy Nemeszisz istennő vagy az Erinnüszök a hübrisz elkövetőinek különféle csapásokat „kézbesítenek”. (Meg kell persze jegyezni, hogy a betartandó „mérték” az arisztokratikus kultúrákban sosem volt egyforma: Akhilleusz határai nem azonosak egy gyáva közkatonáéval stb.) Ez a felfogás már a legelső filozófusoknál, pl. Hérakleitosznál is megjelenik, mégpedig nemcsak az emberre, de minden dologra vonatkozóan.

A határok feszegetésének e túlnyomóan negatív jellege a nyelvben is erős nyomokat hagyott hátra. Ha azt mondjuk: „ez az ember már minden határon túlmegy”, senkinek sem jut majd eszébe, hogy bizonyára egy futóbajnok és épp sorra dönti a rekordokat, hanem inkább arra gondolunk, hogy arcátlan és lelkiismeretlen alak, aki előtt semmi sem szent. Hasonló a helyzet azzal is, aki „nem tudja, hol a határ”, s ugyanerre célzunk olyankor is, mikor azt mondjuk, valami „csak bizonyos határok között” megengedett. Úgy tűnik, a határok őrzik és testesítik meg a rendet, azok figyelmen kívül hagyása pedig nem pusztán a rendetlenséget, de az általában vett (főképp morális) rosszat is. A görögök módján akár azt is kijelenthetnénk, hogy a morális rossz nem is egyéb, mint túllépés saját hatókörünkön vagy határainkon úgy, hogy mások felségterületére lépve elbizakodottan döntést hozunk az ő életükről is, bármit is gondolnának erről egyébként. Vajon nem ezt teszi-e már az is, aki a jó modor sajnálatos hiányában másokkal mit sem törődve dáridózik az utcán vagy a lakásában? S nem ezt műveli-e sokkal pusztítóbb módon a zsarnok is, aki a polgárok ellenvéleményét semmibe véve hoz intézkedéseket azok életéről – vagy a hétköznapokban mindazok, akik másokat megtévesztve vagy előttük az igazságot nem említve keresik az úgynevezett „boldogulást”? Valóban, a határainkat nyilvánvalóan igen nagy figyelemmel és tapintattal kell őrizni azért, mert már az utóbb említett eset, az igazság fel nem fedése is a legridegebb beavatkozást jelentheti mások világába. Példa lehet erre az a nő, aki (kissé hasonlóan A vadkacsa Ginájához Henrik Ibsen művében) mindenki előtt titokban tartja gyermeke valódi apját, így sem az igazi apának, sem a gyermeknek, sem pedig a magát apának vélő másik férfinak nem engedi meg azt, hogy élete egy alapvető kérdéséről döntést hozhasson.

Mivel tehát a mérték áthágása (az említett jelentős kivételt leszámítva) mindig rosszat jelent, a férfi és női szerep különbségének tagadása, s még inkább az ember és állat, ember és gép közötti eltérés tagadása sem jelenthet a gyakorlatban semmi jót. A kivétel persze itt is az volna, ha ezek a határok hamisak lennének. De vajon valóban azok-e?