Szentmártoni Mihály SJ: Határokon innen - határokon túl

A cím nem országhatárokat jelöl, hanem pszichikai határokat: hogyan védik/tartják meg saját határaikat a segítő foglalkozásúak/gyóntatók; hogyan őrizhetők meg a határok, ha valaki közvetlenül belelát mások életébe, és mások azt is szeretnék, ha átlépne az övékbe. A téma személyes vallomásra késztet.

A jóvátehetetlen átka

Fiatal pszichoterapeuta voltam, amikor egy idősebb kollégám azt mondta, hogy akkor válok majd jó szakemberré, amikor elérkezik az első álmatlan éjszakám egy kliensem miatt. Ez nemsokára bekövetkezett. Egy középkorú asszony keresett fel, többféle zavarról panaszkodva. Akkor úgy éreztem, hogy nem tudok neki segíteni, ezt meg is mondtam neki és kikísértem. Mielőtt elment volna, ezt mondta: „Ha maga sem tud, vagy akar rajtam segíteni, akkor a legjobb lesz, ha öngyilkos leszek.” Azóta is imádkozgatok érte, és bízom benne, hogy nem követett el öngyilkosságot, de ezt sohasem fogom biztosan megtudni. A mondata azonban, amellyel engem akart felelőssé tenni az esetleges öngyilkosságért, azóta is bennem él. Akár így is fogalmazhatnék: az asszony beköltözött az életembe és nem tudok tőle szabadulni, mondata pedig úgy visszhangzik bennem, mint egy jóvátehetetlen mulasztás átka.

A hála csápjai

Nyári vakációmat töltöttem egy kedves kis dalmát szigeten, amikor egy – első tekintetre ismeretlen – házaspár szólított meg.

Elmondták, hogy több mint húsz évvel ezelőtt klienseim voltak, én mentettem meg a házasságukat, amiért még ma is hálásak. Ekkor visszaemlékeztem rájuk. Jólesett a hála, mert professzionális sikerélményt ébresztett bennem, s azóta is többször eszembe jutnak, ami azt jelenti, hogy ők is beköltöztek az életembe. Jólesik az embernek visszagondolni jól megoldott esetekre, sikerélményeire, de ez nem veszély nélküli.

A lélektan ezt ugyanis „szelektív emlékezésnek” nevezi, amit egyik régi magyar slágerünk így fogalmazott meg: „Csak a szépre emlékezem”. Pszichológusok, akik újfajta terápiát dolgoztak ki, elmondják, milyen nagyszerű eredményeket értek el, de így vannak a gyógyszergyártók is, hogy a soványító kúrákról ne is beszéljünk: „nagyszerű” eredményeket tudnak felmutatni, de elhallgatják azokat az eseteket, ahol módszerük nem vált be.

Az imént említett eset, amely velem történt meg, még elviselhető, de vannak emberek, akik úgy érzik, hogy egy életen át hálásnak kell lenniük és elkezdik hálájukkal üldözni jótevőjüket: virág és ajándékok, megemlékezések és levelek sokasága, olyannyira, hogy hálájuk már-már teherré válik.

Jó ez így, vagy nem jó? Jó, hogy a szakember tud visszaemlékezni pozitív vagy negatív kimenetelű esetekre, amelyek jelentősen meghatározták szakmai pályafutását, mert ez arra utal, hogy megvan benne a felelősségtudat. Az emlékek lerakódása akkor nem jó, ha korlátozza a szakember belső szabadságát, beszűkíti látókörét. Van-e ebből kiút? Szerencsére, van. Amikor még fiatal pszichológus voltam, hittem, hogy a pszichológiának vannak erre a problémára is megoldásai. Három kiutat tanultunk.

Az első kiút: a professzionális emlékezés Az éttermi felszolgálóknál figyelték meg azt a különös tulajdonságukat, hogy amíg rendel és fogyaszt a vendég, addig szinte fényképként rögzítik az asztalt, a vendégeket, a megrendelést és az árakat. De abban a pillanatban, ahogy a vendég fizetett, ez a kép kitörlődik az emlékezetükből. Valami hasonló megy végbe minden professzionális agyban. Amikor egy ügy befejeződött, az emlékezés törli azt, hogy helyet adjon a következő esetnek. Alkalmazható ez papokra, orvosokra, pszichológusokra és más segítő szolgálatot végző szakemberekre: az „ügyet” addig hordozzák magukban, amíg az meg nem oldódik; a megoldással leginkább törlődik az emlékezet is.

A második kiút: egy professzionális kolléga jelenléte Pszichoterápiás képzésünk folyamán tanáraink erősen a lelkünkre kötötték, hogy minden emberekkel foglalkozó szakembernek kell, hogy legyen szupervizora, felügyelője, amolyan laikus lelki vezetője, akivel időnként megosztja aggodalmait, kikéri véleményét, vagy egyszerűen megosztja vele tapasztalatait. Valahogy úgy fogalmazhatnánk, hogy „megosztja a terhet valakivel”, esetleg „leteszi a terhét” valaki lába elé, hogy ily módon könnyítsen emlékezetén.

A harmadik kiút: a státusbeli kegyelem Ez elsősorban gyóntatóknál működő elv, de nem szükséges mindjárt a természetfeletti kegyelemre gondolni. A titoktartás ígérete az, ami működik minden segítő szolgálatot végző pszichéjében.

Ennél a pontnál szükségesnek látszik, hogy mondjak valamit a titoktartás válfajairól, mert a rábízott titok az, ami ránehezedhet a szakember lelkére. Szerencsére nem minden titok egyformán „kimondhatatlan”.