Marton Árpád: A kegyelem nem ismer kötöttségeket

Ha Szent Ferenc azt mondja: szegénység, a fogyasztói világ azt feleli: az anyagi javak halmozása. Ha azt mondom: tisztaság, azt mondja: az élvezet és a test kultusza. Ha pedig azt mondjuk: engedelmesség, a modern ember azt válaszolja: individualizmus, önmegvalósítás. Orosz Lóránt ferences szerzetessel beszélgettünk, akit májusban, a ferencesek Assisiben ülésező nagykáptalanján definitor generálissá választottak, s így részt vesz majd a generális tanács ülésein a döntési folyamatokban.

Nyolcszáz évvel ezelőtti karizmák hogyan állhatják meg helyüket a 21. században?

Csak úgy, hogyha korszerűek. Ez a korszerűség pedig szerintem annyit tesz, mint szabadság. Épp ez a három erény szabadságot jelent attól, aki ezt a leginkább veszélyezteti, ez pedig önmagunk vagyunk. Szabadságot az önzésünktől.

Ez a fölismerés a világban születik meg és vezet a kolostorba, vagy a fölismeréséhez szükséges a kolostor csöndje, magánya?

Megszülethet a kinti világban is, de vannak, akiknek a rendházra van szükségük, hogy ezt végrehajtsák.

Nekik van rá szükségük, vagy a világnak arra, hogy legyenek ilyen emberek?

Elsősorban az egyháznak, ezért is hagyja jóvá ezt az életformát. Másodsorban ezeknek az embereknek, mert számukra ez az üdvösség útja.

Nyolcszáz év alatt az egyház státusza is sokat változott. Amikor a pápa az egyház épületét megmentő Ferenccel álmodott, az egyház hatalma összefonódott a világi uralommal. A II. vatikáni zsinat utáni szolgálóbb, kovászszerűbb egyházképben változott-e a szerzetesi létforma szerepe?

A szerzetesség képviseli valamiképpen az egyház szívét, a mozgatóizmokat. Ha a struktúra, a hierarchia az egyház látható része, akkor a szerzetesség az élet, a lélegzés, a mozgás.

A keresztény szerzetesség kezdetétől fogva párhuzamosan áll fönn a klerikusi, papi, illetve a szerzetesi hivatás. Melyik a szerencsésebb: ha e kettő átfedi egymást, vagy ha egymás mellett léteznek?

Bár a papi és a szerzetesi életforma rokonok, mégis markánsan elkülöníthető két hivatás. Gondoljunk csak a női szerzetesi hivatásra. Ha a két identitás különbségét akarjuk megfogalmazni, azt mondhatjuk: a papi hivatás inkább a szolgálatot, a szerzetesi a szoros Krisztus-követést vallja lényegének. Nyilvánvalóan vannak átfedések.

Ha valaki „főhivatásban” a saját tökéletesedésének él, ez fölveti annak kísértését, hogy önmaga bálványává lesz és bezárul a világ felé. Mi védi meg ettől a szerzetest?

A kegyelem. Isten nélkül ez teljesen kilátástalan vállalkozás. A szerzetes legfőbb ellensége önmaga. Egy gőggé vált szerzetesi hivatás elviselhetetlen mind az egyén, mind a közösség számára, így hát a közösség gondoskodik is róla, hogy szépen lemetszegesse az öntetszelgés vadhajtásait.

Szent Ferenc olyan tökéletességre vitte a Krisztus-követésben, hogy elnyerte a stigmákat is. Józan ember nem vállalkozik rá, hogy ebben követni merészelje a rendalapítót. De akkor miben hasonulhatunk hozzá?

Szent Ferenc a stigmákat ajándékba kapta Jézustól. Hogy úgy mondjam: bizonyosságként egy kritikus periódusban. Ferenc hűséges tudott maradni ebben a krízisben, és a stigmák Krisztus válasza voltak az ő hűségére. Mindahányszor hűségesek tudunk maradni Istenhez, mi is azonnal választ kapunk.

Léteznek nem látható stigmák, amelyeket a szerzetes érez?

De még mennyire!

Fájdalmasak vagy örömteliek?

A stigma fáj, igen. Ugyanakkor örömet szerez. A kettő együtt jár, mint ahogy az életben is együtt vannak.