Romano Guardini: A határélmény válsága
A Szív 1964-es számaiban folytatólagosan jelent meg egy hosszabb tanulmány Romano Guardini (1885–1968) tollából, Az emberélet állomásai címmel. A német teológus a felnőttkorról írva nem feledkezik meg annak válságáról sem.
e[…] Ekkor áll be a válság; egyre világosabban megérezzük erőink határát. Elérkezünk egy pontra, amikor a munka, a küzdelem, a felelősség már „túl sok...” A munkateher felhalmozódik. A követelmények egyre fokozódnak. Az egyes feladatok mögött mindig újabbak bukkannak fel és az egésznek nincsen vége... Gondoljunk csak arra, hogy mit jelent az otthont igazán rendben tartani, a család jólétéről gondoskodni, a hivatásnak eleget tenni, egy üzemet vezetni, hivatalos feladatokat ellátni. Mindezekben a személyek, a dolgok és az erők komplikált rendjeivel kell számolni. Állandóan feszültségek, nehézségek és ellenállások jelentkeznek. A dolgok állandóan kicsúsznak a kezünk közül.
[…] Az előbb még az erőkészlet, a kezdeményezés és az ötletgazdagság érzése uralkodott az emberen. Most feltör a lélekben a határérzés. Megtapasztalja, hogy mi a fáradtság, túl sok lesz lassan minden; jólesne a pihenés. Az ember lassan elkezd a tőkéből fogyasztani – különösen azokban a pillanatokban, amikor túlhalmozódik a munka, amikor a követelmények terhessé válnak, a nehézségek legyőzhetetlennek látszanak.
Az illúziók tovatűnnek. Nemcsak azok, amelyek az ifjúság lényegét alkották, hanem azok is, amelyeket az élet még ki nem próbált újdonsága hoz magával.
Az egzisztencia alaphangulata eddig az alapítás, az építés, a küzdelem felelőssége, komolysága és elszántsága volt. Az élet elveszti frissességét, újdonságát, érdekességét és serkentő erejét. Tudja már az ember, hogy voltaképpen mit is jelent a munka és a küzdelem, hogy miképpen viselkednek az emberek, hogyan állnak elő a bonyodalmak, hogyan megy át az emberi alkotás a kezdet, a fejlődés és a vég állomásain, hogyan fejlődnek ki az emberi viszonyok, hogyan buggyan elő és hogyan szivárog szét az élet homokjában az öröm...
[…] Unalom és kedvetlenség jelentkezik. A régiek „taedium vitae”-je; egy mély kiábrándulás, amelyet nem egy meghatározott tapasztalat, hanem az élet egésze vált ki. Az élet kezdetben sokat ígér, ez a „módszere” velünk szemben. Különösen a pubertás és az ifjúkor idején érzi az ember az élet végtelen ígéretét. Ez felbátorítja (Schopenhauer azt mondaná: elcsábítja) az embert, hogy belevesse magát az élet ismeretlenségébe, hogy magára vállalja a barátság, a szerelem és a hivatás kötelezettségeit.
Az élet halad tovább és az ígéret ereje gyengül. A szem egyre élesebben lát és egyre kevéssé bízik a szív. Mindig világosabbá válik, hogy az élet nem tartja be ígéreteit: kevesebbet kaptunk tőle, mint amit rápazaroltunk. Ekkor áll be mindegyikünk életében a „nagy kijózanodás” pillanata. Nemcsak azoknál, akiktől az élet sok örömet tagadott meg, hanem azoknál is, akiknek mindent megadott, akikről mindenki azt gondolta, hogy a szerencse fiai, s hogy nagy dolgokat alkottak életükben. Mert nem a tapasztalat mennyisége és kiterjedése számít, hanem az élmény ereje és mélysége.
Mindebből egy krízis alakul ki. Egy nagy döntés előtt állunk. Lehet, hogy a kijózanodás, a kiábrándulás, az élet nyomorúságos mivoltának belátása lesz az erősebb; az ember kétkedővé és életmegvetőbbé válik, s már csak gépiesen teszi meg a szükségeset, hiszen élnie kell; talán erőnek erejével egy optimizmushoz köti magát, amelyet énjének mélyén nem érez, munkát munkára halmoz, feloldódik a tevékenységben... Az is lehet, hogy elköveti ennek az életszakasznak jellemző ballépéseit, elkezd játszani vagy spekulálni, kitör a családból, hajmeresztő vállalkozásokba kezd, politikai szerepet vállal – mindezt csak azért, hogy kitörjön az egyhangúság börtönéből és végül is valószínűleg belebukjon kezdeményezésébe... Mindez azonban nem megoldás. A helyes döntés elfogadja az életet a komolyságból és a hűségből fakadó igenléssel. Ezáltal egy új értékérzés alakul ki az emberben.