Szabó Ferenc SJ: Jel, kép, valóság

Yves Bonnefoy világhírű francia költőnek és a Franciaországban élő szír Adonisnak ajándékozták tavaly Pécsett a Janus Pannonius-díjat. A nagydíj ötvenezer euróval járó nemzetközi költészeti elismerés, 2012-ben alapította a Magyar PEN Club.

 

yYves Bonnefoy 1923-ban született Tours-ban. A Collège de France-ban az összehasonlító poétika tanszékvezetője volt, költők és festők kiváló értelmezője, Shakespeare jeles fordítója. Sokat tanult a szürrealistáktól. Kritikai tanulmányaiban és verseiben is (köztük sok a verspróza) túlhalad a fogalmi nyelvezeten, hogy eljusson – a képen át – a világ közvetlen valóságához és másokhoz. Ugyanakkor a fordított irányt is megfigyelhetjük: szinte jelen vagyunk a jel és a nyelvezet születésénél, az értelem genezisénél. Az álmodozás és a tudattalan elemzése is utat nyitottak számára a valóság felé. Több kötete jelent meg 1953 és 1993 között.

 

Jean-Pierre Jossua OP szerint (Études 1999. január) fiatalkorában ellenséges magatartást tanúsított a kereszténységgel szemben (laikus környezet, a szürrealizmus befolyása), mert úgy látta, hogy a keresztény hit eltávolít a jelen élettől, megveti annak értékeit, dolorizmusa megfosztja az embert a szerelem/ szeretet ünnepétől, tehát tilalmi rendszer, amely bűntudatot szül. De később egyre inkább kiemelte a keresztény hit és a saját keresése közötti rokonságot, jóllehet agnosztikus maradt. Jossua szerint Bonnefoy műveiben visszatérnek a kereszténységtől örökölt szavak; például a megtestesülés. Az abszolútum keresése itt és most – az „egyszerű” és „érdes valóságban” – történik, amikor az ember beleegyezik a végességbe és a halálba. Bonnefoy-nál megtaláljuk a negatív teológia és a keresztény misztika nyelvezetét (egyszerre „megfosztottság” és átélt teljesség), visszatér a szeretet gondolata (a másikról való gondoskodás, elismerve annak különbözőségét és törékenységét). Jossua megmutatja, hogy három kis „mítosz” Istenre utal nála: a kőben az abszolút jelenlétet szereti, Istene túl van a jeleken és a szavakon, még „vak” Isten…

 

„Nem nevezzük nevén Istent, valamely más néven hívhatjuk, bármely név lehet ez; ez történik, amikor szeretetnek nevezzük. Ha ez a szó zavaros, egy fához közeledhetünk a maga egyediségében, lendületének ebben a pillanatában, hogy találkozzunk benne a Jelenléttel, amelyet nem tudunk megragadni. Ez annyi, mint kőkört rajzolni.”

 

Vegyük példának a kő költői jelentés/jelkép szerepét.

 

Az 1993-as La Vie errante (A bolyongó Élet) a figyelmet az álom eredeti dinamikájára fordítja, keresi az „elveszett alakokat”: a jelentést zárójelbe teszi, nem nézi annak viszonyát a figuratív tartalomhoz. A korábbi Sur de grands cercles de pierre (1987) is álmodozás a nyelvről; szimbolikus szövegek, mesék vagy parabolák, kezdődő reflexiók gyűjteménye. De nem minden álom/álmodozás benne, hiszen a valóság megközelítése a cél.

 

„Felemelem szemem, ismét találkozom – ezúttal egy híd boltíve felett – ezzel a rejtjellel, amely megjelenik Nyugat annyi falán: egy kört vagy egy oválist látok, amelynek szegélye, kiálló keret a falon, nem tart semmiféle tükröt, semmiféle festett vagy faragott képet, hanem csupán az érdes, szürke, csupasz kő az alapja. A kör elég nagy csaknem mindig. Az ember érzi, hogy a kőnek e jól körülhatárolt térben létterének kell lennie, hogy kimondja igazságát, ami nem más, mint határtalan kiterjedés, pusztaság. Néha két rajzoló kéz, egy fiatal nőé vagy egy gyermeké, tartja ezt a keretet.” A kövek fölidézik a költő gyermekkorát: a szülőföld, a vakációk emléke vissza-visszatér, amint egy másik esszéjében írta: „Igen, szépnek találom ezt a vidéket, ez alakított mély választásaimban, nagy csupasz, meszes fennsíkjaival, ahol felbukkan a szürke kő.” A Pierre écrite (Írott kő, 1965) című költemény-gyűjteményében szól az antik sírfeliratokról, amelyek az elfogadásra és elszakadásra figyelmeztetnek, aztán Görögországot, majd Provence-ot idézik, a világgal való egyetértés helyeit; a kövek „egyszerű” alakok, létükben ellenállnak a pusztulásnak és a kereskedelmi felhasználásnak. Miként a kenyér, a lámpa, „a kő is ellenáll a tudat ama funkciójának, amely a valót helyettesíti a lényegek (esszenciák) hálózatával, amelyek révén névtelenekké válunk”. (Bonnefoy leveléből). Bonnefoy antiplatonizmusa mindvégig következetes.

 

Bonnefoy egy régebbi szövegében azt olvassuk, hogy a csupasz kő kifejezheti a szorongást és a halál semmijét, míg a sír díszítése „beszédes” volta miatt könnyen tagadhatja azt. Mégis, ha jobban belegondolunk, a kőnek sikerül – mivel a díszítés létéhez is tartozik – jelezni a jelentést az érzékelhető világban: a transzcendencia itt megtestesül a valóban (Ravennai sírok, 1953). Ugyanez a viszony megtalálható a Bizáncban (1961), Mistra hegykoszorúiban, az építészetben, „a monostorok nagy kőköreiben, amelyek az égbolt mintájára épültek: örökkévalóság, amely nem tagadja az érzékletest, hanem ott izzik fáiban”.

 

Az abszolútum, vagyis egyszerre a való integritása, a fogalomba nem foglalható evidencia, és az is, ami a jelen túl van: ezt a végtelent a kő csupaszsága jelzi („Isten csupasz falfelület”). A kő a transzcendencia megtestesülése. A költő látni akar; szeme a fényre vágyik; az örökkévaló megtestesülését keresi, a jóságot az emberi gyengédségben, a szépséget a másikban, az abszolútot a végességben.

 

Látni, amint a gyermek lát, egy követ,

Egy fát, egy gyümölcsöt,

A lugast a tető alatt,

A madarat, amely rászállt az érett fürtre.

 

Bonnefoy költeményeit olvasva tehát tanúi lehetünk az abszolútum keresésének: a megtestesülés iránti érzék, a transzcendencia tisztelete, a végesség tudatosítása, a másikkal való találkozás öröme indítást adhat a teológusoknak, hogy túlhaladjanak fogalmi rendszerükön és a jelek/jelképek révén közelítsék meg a Titkot, hogy aztán megújítsák a hit nyelvezetét.

 

 

Négy nap óta igyekezett boldog lenni a felhőktől, amelyeket a vászonra mázolt egy köves út fölé. De mi a szépség, amikor az ember tudja, hogy csakhamar elmegy? Holnap a hajó egy másik sziget felé viszi. Nem jön vissza többé erre, nem látja többé ezt az utat. Hirtelen megreszketett a szorongástól és leejtette ecsetét, amelynek egy kis sötét okker, majdnem vörös festéke lefröcskölte a lap alját. Ah, milyen öröm! Chateaubriand a Jordán partján, a hosszú utazás után mi mást tehet, minthogy megtölt egy kicsi üveget a folyó vizével? Ráírja a vignettára: „A Jordán vize.” Folt: az alaktalan megjelenése, nincs értelmed! Te vagy a váratlan ajándék, amelyet elviszek féltékenyen, befejezetlenül hagyva a hiábavaló festményt. Megvilágosítasz, megmentesz. Vajon nem a valóság töredéke vagy e helyről és e pillanatból, az arany egy darabja, ott ahol nem akartam mást, mint a visszfényt, amely elárul, az emléket, amely belémhasít? Kiszakítottam egy darabot a ruhából, amely kiesett a gyermekség ujjából, mint az álom.

 

E helyre mindig visszavágyom

– Tükör volt nekünk hajdanában –

A tóba hajló gyümölcseire

Szabadító fényére szomjazom.

 

És bevések majd a kőbe

Ragyogó emlékképpen

Egy kört, kihunyt tűz helyét

Ott fenn elsuhan az ég.

 

A kő csukott a vágynak.

Mit kerestünk? Semmit talán.

Egy szenvedély álom csupán,

Kezei nem könyörögnek.

 

És a tekintet hiába vágyik

Annak képére kit szeretett,

A hang marad széttöredezett,

A szó nem más, mint hamuhalom.

 

I.

Rajzolni: választani aközött, hogy az ember utánoz egy tárgyat, vagy pedig egy jelet alkot. Megrajzolni a körvonalakat, a ritmust, egy szövedéket, amelyet az ember észrevesz a világ egy pontján, és hagyni, hogy az alak, amely a levélen születik, meghallja egy valóság-tény hívását, amely túlszárnyal minden tudást. Meghúzni, az üres észrevevéstől – a semmiből kiindulva, de talán a minden emlékéből, mondta volna Mallarmé – néha teljesen elvont struktúrát, amelynek csak a konvenció révén van jelentése: kivéve, hogy álmodozásra indít. Önkényes alakzatával neki is van valósága, annyi – ha nem több –, mint a mi illuzórikus mindenségünknek. Az egymást követő civilizációk egyszerű találmányai, arra szánva, hogy bezáródjanak egyetlen pillanat jelentésébe, amikor az idő homokja betemeti őket? Vagy egy abszolútum ideogrammjai, egy szintre jutva – bár nehezen: aszkézist és intuíciót követelve – a beszélő lény önmagához való viszonyában? A jel ez a kérdés: egyszerűen rajzolni; a vonással a test vagy a fa felé közelíteni, amelyek túl vannak a szavakon; ennek esélye van, vagy szétszórja bennünk a nyelvezetet, amely megzavar bennünket kérdéseivel. […]

 

II.

Végül is: látni vagy tudni; látni akarni egyszerűen, vagy elképzelni a tudást. A fatörzs szétágazása, ahol a beszélő létező két szükséglete vagy vágya szétválik, bár még egyik a másikhoz kapcsolódik – e vonásban, amely tintából ered – mint ugyanannak a nedvnek két kiterjedése. Természetes, hogy a művész a főágak e szétágazási pontján helyezkedik el, minthogy nem akarja magát megfosztani egyik hajtásától sem, amelyek ágakat, leveleket, gyümölcsöket növesztenek, és a szél behatol e nagy mű könnyű sűrűségébe. De a fák egyszerre létezők, szétterítve képüket tekintetünk előtt, mint a gyümölcs szétszórja magvait; és az élet – úgy tűnik – előre látta, hogy saját formáin túl, amelyeknek még nincs értelmük, megszületik a jel eszméje, amelyet a nyelvek felhasználnak az íráshoz, mágikus szertartásokhoz, lelki eszmélődésekhez. Miután a világban a zaj – talán a tölgy ágai között a szélé – sugallta a szót, a fa oly figyelemreméltó alakja jött el csendben, hogy a szellemmé váló hang mellett helyezkedjen el. […]

 

III.

A fa az első jel. A fát látva a lenyugvó vagy felkelő nap felhőivel a háttérben, a tudatos lény úgy ítélte, hogy hozzáadhatná a világhoz ezt a pótlást – egy széndarabbal ráfirkálta egy falra a megszületett, de még csecsemő szavát, a láthatóhoz ezt a jövőt, amely majd a látszat ellen fordul és abban hasadást idéz elő. És reménység van ebben! Mert ez az első jel, amelyet még fogva tart a fa számtalan ága, még megrettenve attól, ami a nedv alatt mindig dolgozik, máris eltorzítja, csakhamar eltörli – íme, a mennyből lecsapó tűz belevág. A villámtól a fa széthasad, a jel ég, a jelentés alsóbbrendű valóságnak vallja magát az őt megtörő isteni hatalommal szemben, de amelyből ugyanabban a pillanatban a gondolatot alakítja. E gondolat szóalakzat, tárgyak intézménye, a világ teremtése, a talp alatt egyre jobban kiterjedő föld, ő most mindettől megszabadul és csak a fényt tanúsítja. […]

 

IV.

[…] A fa, amelyet Hollan rajzol, várja a villámot. Szemei áthatók; meglátja a kéreg, az ágak, a levélzet látszólagos folytonossága alatt – – a szavak ezeket az észleléseket sugallják – az ezer hasadást, amelyek az igazi lényeggel kommunikálnak, amely nem a vég nélkül osztható anyag, hanem az Egy, az Egy megtapasztalása. A látszat ágazatából, bozótjából Hollan ki akarja szabadítani ezt a kicsorduló kelyhet, felemelni, látni, ahogy kezére patakzik. Így visszatért – kettős követelményével – a jel kitalálásától a jelenlét tanúsításához.

 

VI.

[…] Vannak olyan leírt szavak, amelyek levélzetében az ember észreveszi a békés nagy gyümölcsöket, amelyeket körülzsonganak a méhek. A villám pillanatának szépsége – csendje. A később érkező dörgés nem más, mint a tér bizonyítása.

 

A viharnak nevezett festő jól dolgozott ma este

Csodás szépségű alakok gyűltek össze

az ég alsó peremén

hol a foszforeszkáló felhőcsíkok a tengerbe vesznek.

Nagy a tolongás ebben a tömegben,

mintha egy isten jelent volna meg,

aranyló arc a sok sötét között.

 

De e sok döbbent kiáltás, csaknem ének

a zenefoszlányok és a nevetések

nem a létezőktől, alakjuktól szállnak felénk.

A kitáruló karok összeroppannak, szaporodnak,

a taglejtések kitágulnak és feloldódnak,

állandóan egymást váltják a színek,

és nemcsak a színek, a szigetek is,

tört orgonasípok szétszórva a felhőkben.

Ha ez a holtak feltámadása, hasonlít

az éppen megtörő hullámok tarajához,

és most az ég szinte teljesen üres,

csak egy vörös tömeg mozog észak felé

honnan fekete madarak szárnyán közelít az éj.

 

Itt is, ott is

még egy tócsa

melyet átszúr az elhamvadt szépségcsóva.