Bartók Tibor SJ:
Jézus Társasága feloszlatása és visszaállítása

VII. Piusz pápa 1814. augusztus 7-én kihirdetett Sollicitudo omnium Ecclesiarum kezdetű bullájával visszaállította a Jézus Társaságát az egész világon. A visszaállítás új körülmények közé helyezte a jezsuitákat. Egy kevésbé bátor és túlságosan a régi világrendhez kötött Társaság született újjá, ami azonban mégis megpróbált az ignáci szolgálat szelleméhez hű maradni.  

Péter hajójának régi-új evezősei

A visszaállító bulla emlékeztet mindenekelőtt azokra a lépésekre, amelyeket a pápa korábban már tett a Társaság visszaállítása érdekében előbb Oroszországban, majd a Nápoly-szicíliai Királyságban. A jelen bullával Piusz kiterjesztette a Társaság elismerését és jogait saját államára és minden országra, ahol a jezsuiták újra megtelepszenek. Egyben hatályon kívül helyezte XIV. Kelemen feloszlató brévéjét. A Társaság újraindulásának alapja a III. Pál pápa által 1540-ben adott alapító bulla (Regimini militantis Ecclesiae) és Szent Ignác Szabályzata, vagyis lényegében a Rendalkotmány lett. Ezzel VII. Piusz jelezte, hogy a visszaállított Jézus Társasága ugyanazokon az alapokon nyugszik, mint az 1773-ban feloszlatott rend.

A pápa az új bullával saját védnöksége alá helyezte a Társaságot, ami egyben jelzés volt az orosz védnökség megszüntetésére. Kijelentette továbbá, hogy súlyos bűn lenne figyelmen kívül hagyni azt a segítséget, amelyet a Gondviselés a jezsuitákon keresztül akar nyújtani Péter hajójának, amelyet állandó viharok hánynak-vetnek és hajótöréssel fenyegetnek. A Társaság apostoli tevékenységét a korábbi Catholicae fidei bulla alapján az ifjúság nevelésében és az Evangélium hirdetésében jelölte meg. A pápa arra intette a világi és egyházi vezetőket, hogy ne csak ne akadályozzák, hanem jóindulattal és szeretettel támogassák a jezsuitákat.

A bulla ünnepélyes kihirdetésébe némi üröm is vegyült. Tadeusz Brzozowski, a fehérorosz Társaság Polackban székelő rendfőnöke, aki a dokumentum értelmében az egyetemes Társaság rendfőnökévé vált, nem lehetett jelen a kihirdetésen. Sándor cár nem engedélyezte számára a római utat, még kevésbé a Rómába való visszatelepedést. A cári jóindulat megfogyatkozása előrevetítette a Társaság végét az orosz birodalom területén. Egy évvel később kitiltották a jezsuitákat Pétervárról, s 1820-ban, Brzozowski halála után egész Oroszországból. Az új generálist, Luigi Fortist megválasztó általános rendgyűlés 1820-ban már Rómában ült össze.

Az 1814-es visszaállítás idején a Társaság kb. 800 jezsuitát számlált, ennek majdnem fele Oroszországban élt, a többiek Itáliában, néhány más európai országban, illetve az Egyesült Államokban. A rendtagok között még volt jónéhány, aki a negyven éves szétszóratás után lépett vissza az újrainduló Társaságba. 1820-ra a rend létszáma kb. 1.300-ra nőtt. A Társaság tagjait természetesen öröm és remény töltötte el, helyzetük azonban továbbra is fenyegetett maradt számos országban, a velük szemben támasztott elvárások pedig új kihívások elé állították őket.

Az ancien régime nyomása alatt és üldözések között

A Társaság visszaállítása egybeesik a napóleoni háborúk végével, s azzal a restaurációs szellemmel, amely áthatotta Európa vezető hatalmait, s az Egyházat is. Sokat mondó tény, hogy a politikai visszarendeződést szorgalmazó bécsi kongresszus alig egy hónappal a visszaállító bulla kihirdetése után, 1814 szeptemberében ült össze. A trónjaikra visszatérő uralkodók és a pápa egyaránt egy a forradalom előtti Európa és világrend visszaállításában reménykedtek. A demokratikus állameszme mintegy rémként lebegett a szemük előtt. A jezsuita rend visszaállításában sokan hathatós eszközt láttak arra, hogy konzerválják a régi társadalmivallási rendet.

A visszaállítás tehát erősen konzervatív elvárások közé helyezte a jezsuitákat. Ha a Társaság haladó szelleméről volt híres 1773 előtt, 1814 után pontosan az ellenkezője kezdte jellemezni a rendet. Noha a régi Társaságot is ultramontán, vagyis a pápa érdekeit képviselő rendnek tartották, ez az ultramontanizmus mégsem akadályozta meg a jezsuitákat abban, hogy időnként és helyenként kifejezzék személyes véleményüket olyan sarkos kérdésekben, mint például a pápa világi hatalma. Az ilyesféle „szólásszabadság” a visszaállított rendben többé nem, vagy alig létezett. A 19. századi jezsuita filozófiai és teológiai gondolkodás épp úgy magán viselte a védekezés, a dialógusképtelenség és a bezárkózás jeleit, mint nagy általánosságban véve a katolikus gondolkodás egésze.

Az 1850-ben alapított híres jezsuita folyóirat, a Civiltà Cattolica, gyakran a legelemibb kritikai érzék nélkül vette védelmébe az egyre inkább hanyatló pápai államot, szemet hunyva korrupció, inkompetencia és szellemi szűklátókörűség fölött. Persze bármiféle kritika a lap azonnali betiltását eredményezte volna. A Társaság híres intellektuális szolgálata, amellyel korábban az Evangélium hirdetését igyekezett jobban beágyazni a változó társadalmi körülmények közé, bizony eléggé megbénult. Mindez persze igaz volt más, apostoli jellegű szerzetesrendre is a 19. század folyamán. Az Egyház alapvetően ellenséges, de legalábbis elzárkózó álláspontra helyezkedett a társadalmi-szellemi változásokkal szemben, s ez a magatartás végigkísérte egészen a II. vatikáni zsinatot előkészítő két-három évtizedig. A visszaállított Társaság tehát jóval konzervatívabb módon volt jelen úgy az Egyházban, mint a társadalom egészében. Mindez állandó kritika és üldözés tárgyává tette a liberális oldal részéről, amely időnként és egyre hosszabb időre jutott hatalomra hol egyik, hol másik európai országban. Spanyolországban továbbra is erős antijezsuita hangulat uralkodott. Mindez része volt egy általános antiklerikális szellemnek és mozgalomnak, amely 1820- ban és 1834-ben több jezsuita halálát követelte. Emellett a spanyol jezsuitáknak a század folyamán több részleges kiűzetésben volt részük. Hasonló hangulat uralkodott Portugáliában is. Franciaországból háromszor űzték ki a jezsuitákat a visszaállítást követő száz évben (1828, 1880, 1901). Svájc 1848-ban, a bismarcki Németország 1872-ben tiltotta ki a rendet. Hasonló üldözéseket szenvedtek a mexikói, kolumbiai, brazíliai és más latin-amerikai jezsuiták a 19. század folyamán. Hozzá kell tenni persze, hogy a kitiltások sokszor más rendekre is vonatkoztak, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiaknak általában könnyebben ment a visszatérés.

Az 1848-as római forradalom idején a jezsuita generálisnak, Jan-Philipp Roothaannak is menekülnie kellett Rómából, ahová csak 1850-ben térhetett vissza. Utódja, Pieter Jan Beckx is száműzetésbe kényszerült 1873-ban, a pápai állam megszűnése után. Beckx és a következő generális, Luis Martín 1895-ig Firenzéből kormányozta a rendet.

Mégis növekedve és szolgálva

A visszaállított rend minden nehézség ellenére, növekedett. Egy évszázad alatt (1814–1914) a jezsuiták száma 800-ról több mint 16.000-re nőtt. Egyes kollégiumok visszakerültek a Társaság tulajdonába, de egyre inkább az új alapítások jelezték, hogy a Társaság visszatért hagyományos tanítói-nevelői szolgálatába. A jezsuita nevelést meghatározó Ratio studiorum nevű dokumentumot némileg korszerűsítették, bár így sem igazán válaszolt az új kihívásokra. A kollégiumi rendszer fenntartása nagy anyagi terhet rótt az új Társaságra, így a jezsuiták nem tudták többé fenntartani a nevelés-oktatás ingyenességét, mint a feloszlatás előtt. A gyakori kitiltások részben azt is eredményezték, hogy a Társaság újra nagyobb figyelemmel fordult a missziós tevékenység felé a Távol-Keleten, ahol az antijezsuita szellem nem zavarta annyira a rend működését. Néhány francia jezsuitával 1842-ben újraindult a kínai misszió, amely száz év múlva 900 jezsuitát számlált. Egyre több európai provincia küldött jezsuitákat Indiába is, majd a 20. században Japánba.

A visszaállított Társaság fejlődésének egyik leglátványosabb színtere az Egyesült Államok. A feloszlatás alig egy maroknyi jezsuitát érintett az Államok területén. Mivel a protestáns országban egyelőre még nem volt katolikus püspök, aki kihirdesse nekik a feloszlatás tényét, önként írtak Rómába, hogy alávetik magukat a pápa akaratának. Végül, ha nem is olyan nyíltan mint Oroszországban, mégis folytathatták tevékenységüket, ahogy azt az előbbi számban már említettük. A visszaállítás után nem indult azonnal kibontakozásnak az amerikai jezsuita élet. A 19. század közepétől viszont számos belga, francia, német és ír jezsuita érkezett az Államokba. A kiépülő kollégiumi rendszeren és papi szolgálatukon keresztül az amerikai társadalom jelentős részére gyakoroltak hatást. A század végére mintegy 2000 jezsuita élt és dolgozott az Egyesült Államok területén.

A magyarországi szervezett jezsuita élet csak a 19. század közepén indult újra. Az itt működő jezsuiták – úgy mint a feloszlatás előtt – továbbra is az osztrák rendtartományhoz tartoztak, amely 1871-ben osztrák– magyar rendtartomány lett. 1853-ban noviciátus nyílt Nagyszombatban, egy évvel később filozófiai főiskola Pozsonyban. Hám János szatmári püspök kezdeményezésére 1858-ban jezsuiták vették át a szatmárnémeti püspöki konviktus vezetését. Kunszt József érsek 1860-ban Kalocsára hívta a jezsuitákat és  átadta nekik az addig piaristák által vezetett gimnáziumot, konviktust és templomot. 1886-ban a jezsuiták visszatelepedtek a fővárosba is. 1890-ben felépült a Mária utcai rendház. 1891-ben használatba vették a Jézus Szíve templomot, amely azonban teljesen csak 1909-re készült el. 1909 egyben az önálló magyar rendtartomány születésének éve.

A szabályok lelkisége

A visszaállított Társaság természetesen hűséges akart maradni alapítójához, Loyolai Ignáchoz. Ennek a jele, hogy Roothaan generális alatt (1829–1853) egyre nagyobb figyelemmel fordultak a jezsuiták a Lelkigyakorlatok felé. A generális több levelében buzdította a rendtagokat a Lelkigyakorlatok lelkiségének mélyebb megértésére és megélésére. Emellett azonban túlzott hangsúly került a Rendalkotmány alapján készült Szabályok megtartására. A Szabályok, noha gyakorlatias útmutatásokat adtak a mindennapi szerzetesi élethez, mégis elkerülhetetlenül kialakítottak egy sablonos, szinte automatikus jezsuita életmódot. A Szabályok persze már a feloszlatás előtti Társaság életét is meghatározták, de talán nagyobb rugalmassággal kezelték őket az akkori jezsuita elöljárók. A visszaállítás után a jezsuita lelkiség egyfajta szabályhűséggé, legalizmussá vált. Jó jezsuita az, mondták, aki megtartja a Szabályokat.

Vegyük persze figyelembe, hogy az ilyenfajta lelkiség mintegy gyümölcse volt annak a társadalmi-vallási felfogásnak, amely magán hordozta a forradalmak és háborúk utáni megrendülést és egy új társadalmi rendtől való félelmet. A törvényhez, a normához való hűség, a kiszámíthatóság önmagában értéket jelentett, de kevésbé tett fogékonnyá az újra. A visszaállított Jézus Társasága ebben a szellemilelki magatartásmódban – amely az egész Egyházat jellemezte – fogalmazta újra identitását. Mindez nem von le semmit a 19. századi jezsuiták odaadásából, amellyel az Evangélium szolgálatára szentelték magukat kollégiumaikon, rendházaikon, templomaikon, misszióikon keresztül. A jezsuita identitásnak a II. vatikáni zsinat és a zsinat végével csaknem egyidőben zajló 31. Általános Rendgyűlés adott új irányt. Az 1965-ben megválasztott generális, Pedro Arrupe vezetése alatt új fejezet kezdődött a rend történetében, amely – minden nehézségével és válságával együtt – nagyobb nyitottsággal kereste, hogy mit mond a Lélek az Egyháznak (vö. Jel 2,11). E cikk azonban túlságosan hosszúra nyúlna, ha az elmúlt ötven évről jobban számot akarnánk adni. Elégedjünk meg hát egy rövid epilógussal, amely a jelenbe helyez minket.

Évforduló a jezsuita pápával

1814–2014. A Gondviselés úgy akarta, hogy a visszaállítás bicentenáriumára egy a Társaságból jövő pápa – a történelemben az első! – alatt készüljünk. Megválasztásakor néhány bíboros – tréfálkozva vagy komolyan? – azt ajánlotta Jorge Mario Bergogliónak, hogy vegye fel a Kelemen nevet, melyet a Társaságot feloszlató XIV. Kelemen óta egy pápa sem viselt. Az argentin bíboros nem a Kelemen nevet vette fel, hanem az egykori XIV. Kelemen szerzetescsaládja, a Kisebb Testvérek rendalapítójának, Assisi Ferencnek a nevét. Ferenc a béke embere, aki békében akart élni Istennel, a teremtett világgal és az emberekkel, tartozzanak bármilyen vallási vagy szellemi felfogáshoz is. A Ferenc pápa alatt ünnepelt évforduló alkalom arra, hogy jobban felfedezzük jezsuita hivatásunknak azt a vonását, amely a béke és a kiengesztelődés szolgálatába állít minket. Mert csak egy ilyen magatartás nyit meg minket még inkább az új előtt, ami felé Isten Lelke vezetni akarja a világot, az Egyházat, s benne a Társaságot. Ez a II. vatikáni zsinat üzenete is, nemcsak a jezsuiták, hanem minden jószándékú ember számára. Ma nem kötelez minket az ancien régime szolgálata, sem a régi formák apológiája, mint az 1814-ben visszaállított Társaságot. Mindez persze nem elhatárolódást jelent a múlttól, amely korlátaival együtt is óriási értéket és folytonosságot hordoz. Folytonosságot a nagylelkűségben, az Istenbe vetett bizalomban, a Jézus és Egyháza melletti szeretetben, elköteleződésben és szolgálatban.