Patsch Ferenc SJ: Idegen, közeli, időszerű, kortárs

Milyen kritériumok alapján ítélhetünk meg egy művészi alkotást – különösen pedig a kortárs művészetet? Az alábbiakban erre a kérdésre próbálok válaszolni a bonyodalmas filozófiai szaknyelv teljes mellőzésével, a lehető legegyszerűbb szavakkal. Közben pedig, mintegy észrevétlenül, betekintésünk nyílhat a kortárs esztétika (és esztétika-kritika) egyik legizgalmasabb kérdéskörébe: a művészet és idő rejtett összefüggésének titkaiba. A mondottak hátterében néhány nagy filozófus, elsősorban Immanuel Kant (1724–1804), Martin Heidegger (1889–1976) és Hans-Georg Gadamer (1900– 2002) gondolatai állnak.

A múló idő „szaga”

iIdőben élünk. Még ma is jól emlékszem régi benyomásokra: amikor gyermekként vendégségbe mentünk a nagyszüleimhez, vagy meglátogattunk egy-egy idősebb rokont, ismerőst. Már akkor feltűnt, hogy minden mennyire más, milyen furcsán hat alig két generáció távlatából: a bútorok, a vitrin, a fényképek a falon valahogy idegennek tűntek. Mintha egyszeriben egy másik világba csöppentem volna, amely más korba tartozik, ahol más szokások uralkodnak. Gyermekkoromban leginkább talán a szag fejezte ki számomra ezt a szokatlanságot: egyegy különös illat, az ódon bútorok kipárolgása volt az, ami – ha nem is kellemetlenül – legalábbis ismeretlenül hatott. Persze furcsa dolog talán éppen ezzel a megfoghatatlan, illékony anyaggal társítani a hagyomány létmódját. A múló idő „szaga”, amelyhez mindannyiunkat személyes viszony fűz, szimbolikus módon mégis mindmáig szerencsésen kifejezi számomra ezt az időbeli távolságot. Tempora mutantur et nos mutamur in illis – változnak az idők, és mi is változunk bennük –, mondták a régiek. Ilyen indulás után talán nincs is mit csodálkozni azon, hogy felnőve is érzékeny maradtam a történelmiség/időbeliség, létünkre és gondolkodásunkra gyakorolt hatásaira.

A kortárs művészet időszerűsége

A történelembe lépten-nyomon belebotlunk. Még a természetben járva is. Aki kirándult már a budai hegyekben, alighanem ismeri az Erzsébet kilátót. Gyönyörű elhelyezkedésű magaslat, pazar körkilátással; nem csoda, hogy – mint hírlik – a 19. század végén Erzsébet osztrák császárnő és magyar királynő (a híres és népszerű Sisi) maga is több alkalommal ellátogatott ide. Az esemény emlékére a hazafias lelkületű magyar költő, Szász Károly 1910-ben verset faragott, mely máig a helyszínen felállított emlékkövön olvasható: „Itt állt s nézett szét Erzsébet drága királynénk, / Hol koronát viselő fő soha nem vala még. / S míg itt elragadó látványon lelke megremegett, Érzé országunk szíve feléje dobog. / Hódolatunk a hegyet nevezé Erzsébet oromnak, / Fogják, míg magyar él, áldani lába nyomát.” Pompásan összeillesztett sorok, zakatoló disztichonok – valami azonban mintha mégsem stimmelne… A versből egy letűnt kor köszön vissza; meglegyint belőle a történelem lehelete. Ösztönösen is érezzük a költő világának idegenségét: bizony, az időközben eltelt évszázad összetett politikai fordulatai lényegesen megváltoztatták gondolkodásunkat, például a politikai tekintélyekhez való viszonyunkat is. Summa summarum: ma már nem szokás így beszélni.

Alig másfél évtizeddel Szász Károly után, 1925 márciusában, József Attila ezeket a sorokat vetette papírra: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm.” A Tiszta szívvel tekintélyromboló hetykesége, kamaszos-dekonstruktív heve, istenéhes nihilizmusa alighanem sokkal több visszhangot ver ma a szívünkben. Megszólít; olyan, mintha csak ma írták volna. Akár egyetértek vele, akár ilyen-olyan (erkölcsi) okokból elvetem, nehéz elvitatnom a korszerűségét.

A két vers mintha nem azonos idejű volna: az első rögvest azt a benyomást kelti, hogy értjük, a második idegenül hat, értelmezésre szorul. „Attilát” – aki talán az első posztmodern költőnk – valóban kortársnak érezzük, Szász Károly pedig valahogy távolinak tűnik. Az időbeliség bizony nem közömbös a megértés szempontjából.