Radóczy Jusztina: Ballagó idő

Az időt sok mindenben lehet mérni. Történelmi eseményekben, gyermekekben, unokákban, különböző alkotásokban, a természet változásaiban és még sorolhatnánk. 102 év bizony sok időnek számít, bármelyik oldalról is közelítünk. Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy teljes század minden egyes napját megélték, az első és második világháborút, az 56-os eseményeket is.
Hegedűs Sándorné, lánykori nevén Susán Katalin, 1912-ben született, Hunyad megyében, Piskin. Számokban mérve eddig több mint 37 ezer napot élt át, saját bevallása szerint a Jó Isten segítségével. Kati nénivel a számokon túl a múlt század eseményeiről beszélgettünk.

Meséljen a gyermekkoráról! Bár a Titanic elsüllyedésekor még csecsemő volt, de az első világháborúra talán már emlékszik. Milyenek voltak ezek az évek?

Az első világháború idején már 5-6 éves voltam. Arra emlékszem, hogy egy emeletes, vasutas házban laktunk. Egyszer édesapám hazajött és azt mondta édesanyámnak, pakolnunk kell, itt vannak a románok. Mivel csak azok maradhattak a helyükön, akik letették a román esküt, a szüleim összecsomagolták a legszükségesebb holminkat és elhagytuk a házat, apám a munkát is. Ekkor egy vagonba költöztünk, ugyanis azoknak a vasutasoknak, akik nem tették le az esküt, hoztak egy egész szerelvényt. Mindenki kapott egy marha és egy nyitott vagont. Ott kellett élnünk. A nyitottban a szenet tartottuk, a marhavagonba pedig bevittek 4 ágyat, a közepére tettek egy bádogkályhát, amit akkor dobkályhának hívtak és ez volt a lakásunk. Ekkor a vagonokban átvittek minket Békéscsabára, ott pontosan három évig éltünk így.

Hogyan tudtak évekig egy vagonban élni? Akkoriban még nagyobb telek voltak, mint mostanság.

Nehéz idők voltak. Télen reggelente deres volt a takarónk, mivel a vagonba befújt a szél. Nagyapám is velünk jött, így ő volt az éjszakai „fűtő”. Egész éjjel fent volt és rakta a tüzet, hogy ne fagyjunk meg. Szerencsére szeretett olvasni, így rengeteg könyvet kiolvasott az éjszakázások alatt. Mivel édesapám testvére Dombóváron élt, ott volt vasutas munka is, így három év után odaköltöztünk. Sajnos 4 évig még ott is vagonban laktunk. A szüleim megtudták, hogy van egy zárda, aminek nagyon megörültek és engem azonnal beírattak, amikor megérkeztünk Dombóvárra.

Melyik rendhez került? Mit tanult az apácáktól?

Az orsolyitákhoz kerültem, s nagyon komolyan úgy gondoltam, hogy majd én is apáca leszek. Sajnos az édesapám ezt nem engedte. Nagyon vallásosak voltak, de semmiképp nem akarták, hogy apáca legyek. A tanulmányaim utolsó évében már udvarolt nekem a férjem. Az apácák tudták, hogy nem fogok belépni a rendbe, így többször elengedtek moziba vagy sétára, hogy találkozhassunk. Nagyon szép éveket éltem meg a zárdában, sokat tanultunk, színdarabokat játszottunk, sokat imádkoztunk, nagyon szerettem ott élni. Miután befejeztem az iskolát, 1932-ben férjhez mentem, 1933-ban megszületett a lányom.

A két háború közötti időszakot elég eltérően ítélik meg az emberek. Önöknek milyen életük volt, hogyan boldogultak azokban az években?

Nekünk akkor még jó életünk volt. Apám a vasútnál dolgozott, részletre vásároltunk ugyan, de mindenünk megvolt. Egy könyvbe felírtunk mindent, amit vásároltunk, és szépen fizettük a részleteket. Persze nem voltak luxus cikkek, csak olyan dolgokat vettünk, amikre szükségünk volt, nem úgy, mint ma. Később azonban már nehezebben boldogultunk. Nekem volt három zsidó származású osztálytársam, akiket elvittek a szuronyosok az iskolából. A barátnőim voltak, így mi is segítettünk nekik. Nálunk helyezték el a vagyonuk egy részét, zsírt, szövetet, ilyesmit. Amikor bevitték őket a gettóba, vallatással szedték ki belőlük, hogy kik a segítőik. Egyszer csak értünk is eljöttek a csendőrök hintóval és bevittek a gettóba. Ott Lili, az egyik lány zokogva jött hozzám és mondta, hogy ne haragudjak, hogy elmondta, de nem bírta már a vallatást. Gombostűket szúrtak a körmük alá. Minket szerencsére szembesítés után hazaengedtek. Később elhurcolták az apácákat is. Egyszer kaptunk egy képeslapot, amiből kiderült, hogy Máriapócsra vitték őket. Egyik éjszaka titokban útnak indultunk hozzájuk. A férjem is segített, vittünk nekik civil ruhákat, hogy ki tudjanak jönni. Volt, aki plébániára ment dolgozni, volt, aki a testvéréhez, tehát mindenki megpróbált valami civil munkát találni. Mivel a segítségünk kiderült, a férjem rendszerellenesnek lett nyilvánítva, azt mondták, klerikális reakciós. Azt is mondták, hogy apácát vett feleségül, pedig én sosem voltam apáca.

Gondolom vasutasként egy ilyen bélyeggel nem igazán tudott boldogulni a férje. Hogyan sikerült átvészelni ezeket az éveket?

Igen, ezek után már nagyon várható volt, hogy a férjem elveszíti munkáját. Egy unokatestvérem segítségével, akinek a férje a pécsi vasúti igazgatóság vezetője volt, áthelyezték a pécsi állomásra. Így 1953-ban idekerültünk és itt is maradtunk. Sok szép évet töltöttünk együtt a férjemmel.

Azt mondják, manapság nagyon sok a válás, a fiatalok nem kitartóak, nem hajlandók megküzdeni a problémákkal. Önöknek hogy sikerült több mint 50 évig jó házasságban élni?

A legfontosabb a szeretet és a vallásosság. Ma már maradinak tartják azt, aki vallásos. A férjem nagyon jó ember volt, csak a családnak élt, értünk dolgozott és nagyon vallásos volt. Ma inkább önzőek az emberek, azt mondják, egyszerűen nem illünk egymáshoz és inkább elválnak, minthogy a családjukért éljenek. Pedig a házasság az sok lemondással jár, de megéri, mert nagyon sok szeretetet kaphatunk a házastársunktól. Továbbá a rokonság is nagyon összetartó volt nálunk. Ez a fajta családi ragaszkodás összetartja a házastársakat. Minden bajban segítettek minket, amikor kiraktak a lakásunkból karhatalommal, akkor megosztották a saját lakásukat velünk, volt fedél a fejünk felett.

Hogyan látja a mai mindennapokat, milyenek a fiatalok?

Leginkább összeférhetetlenséget látok. Az emberekben nincs szeretet. Ha már hárman vannak, akkor ott széthúzás van, piszkálódás van. Akárhányszor bekapcsolom a tévét vagy a rádiót, nagyfokú gyűlölettel találkozom. Borzong a hátam a mindennapi eseményektől. Sajnos a fiatalokat meg nagyon önzőnek találom.