Hojdák Annamária: Ebek melegben

Rippl-Rónai Józsefet (1861–1927) nem kell különösebben bemutatni, a hazai festészet egyik legismertebb alakja. Itt látható képe a Magyar Nemzeti Galériában található; a címe Rippl-Rónaira jellemzően bensőséges és különös: Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van (1910–11).

bBár a köztudatban sikeres festőként él, Rippl-Rónai karrierje nem éppen egyenesen ívelt fölfelé. A gyógyszerészinasként induló, majd házitanítóként dolgozó fiatalember a müncheni akadémiáról került ösztöndíjjal Párizsba – Munkácsy Mihály műtermébe. Három évet töltött el az idős mester képeinek alapozásával, míg végre saját útjának keresésébe fogott. A számos lehetséges irányzat közül Rippl-Rónai számára a posztimpresszionizmusé és a szecesszióé vált elsődlegessé, a látvány szubjektív szempontú, dekoratív megragadása. Több korabeli fiatal művésszel barátságot kötött, a Nabis csoportosulás tagja lett. Ám miközben szakmailag fejlődött, igazán befutni – idegenként – nem tudott, így élettársával, Lazarine-nel együtt 1902-ben hazaköltözött Kaposvárra.

A magyarországi fogadtatás kedvezőtlen volt: első két kiállítását értetlenül fogadta a romantikus történelmi tablókon nevelődött magyar közönség. „Csupa olyan állapotú kép, amilyent itthon vázlatnak volt szokás nevezni – emlékezett vissza 1935-ben Elek Artúr. – Azzal vádolták meg, hogy tudatlan, és hogy azért mutogat csupa vázlatot, mert képeit nem tudja készre festeni.” Az áttörést 1906-os kiállítása hozta meg, amelyen festményeit szó szerint elkapkodták, 44.000 korona jövedelmet hozva a művésznek.

Életkörülményei hirtelen megváltoztak; az addig nélkülöző festő Kaposváron villát vásárolt, feleségül vette élettársát, és lehetősége nyílt kedvére alkotni. Ezzel párhuzamosan indult a festészetben a fauve-ok térhódítása, amivel Rippl-Rónai is igyekezett lépést tartani: 1908 és 1912 között a pointillizmusra emlékeztető ecsetkezeléssel, ahogy ő hívta, „kukoricázással” festette élénk koloritú műveit. Az előre meghúzott vonalakat kis szivaccsal felvitt foltokkal vette körül, ezek adják ki a képek teljes felületét.

Ebből a korszakból való a Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Hepiéknek melegük van című festmény. Nem Rippl-Rónai legnagyobb festői teljesítménye – de nem is annak szánta, amint kitűnik abból, hogy nem vászonra, csak kartonra festette. A nézőnek azonnal feltűnik a foltszerűség: a felvitt színek nem feltétlenül adnak ki beazonosítható formákat – nem könnyű kivenni például a két kutya elnyúló alakját, az előtérben magában heverő tárgy mibenlétét (talán kalap?), vagy az ábrázolt festmények figuráit. Ha tudjuk, hogy a festmény egy fénykép alapján készült, lekövethető a történet: a festő felvázolta a fotó alapján a vonalakat, majd – mindössze tizenegynéhány színt felvíve – emlékezetből igyekezett megragadni annak a pár órának a hangulatát, amikor parkjukban feleségét, fogadott lányukat és két kutyájukat festette. A festményen lévő nagyobbik kép alapján nyilvánvaló a festés időbelisége: mikor kezdte, az ebek még a hölgyek mellett álltak, azóta azonban kidőltek, a művész pedig szünetet tart, keresztbe tett lábbal képe előtt ülve. S most, mikor ezt mind megfesti, már ez is a múlté.

Rippl-Rónainak kedvelt játéka volt saját festményeit ábrázolni a képein; valószínűleg szeretett eljátszani a „kép a képben” gesztussal, talán annak végteleníthetőségével is: megfestem a korábban festő magamat, aki épp a korábban festő magamat festi; és engem vajon mikor festenek meg? Mintha a festő mögött mindig ott állna saját maga, készen arra, hogy játékosan, de dokumentálja munkásságát. (Ez a fajta játék egyébként a nyugati festészetben nem volt újkeletű, ma, a posztmodern korában pedig szinte már közhelynek számítana.)

A végtelenített „kép a képben” kör által nemcsak összeáll a látott képek időbelisége (keretbe foglalódik az idő), de mi magunk is belekerülünk a folyamatba, mint a „legszélső kép” – aki azonban ugyanúgy képbe-foglalttá válhat, mint a már rákerült szereplők, ha másvalaki néz. Önmagunknak ez a kívülről nézése pedig sosem haszontalan.