Bakos Gergely OSB: Elmélkedés az időről

A filozófia bölcsessége aligha képzelhető el legalapvetőbb fogalmaink és tapasztalataink értelmi átvilágítása nélkül. A filozófiai gondolkodás éppenséggel oly sokszor a számunkra minden további nélkül magától értetődőt, hétköznapjaink nyilvánvalóságait veszi kézbe s ébreszt rá a bennük rejlő csodára. S vajon mi lehetne alapvetőbb és magától értetődőbb, mint maga az idő? De van-e egyáltalán időnk arra, hogy elgondolkodjunk róla...? 

Mi az idő?

– teszi föl a kérdést Szent Ágoston Vallomásainak XI. könyvében. „Micsoda értelem tud annyira behatolni, hogy alkalmas szót ejthet róla? S mégis, van-e megszokottabb, ismertebb szavunk a mindennapi beszédben, mint az idő?” (14. fejezet) Hiszen az idő már az ókori ember élettapasztalatában és tudományában fontos szerepet játszott. A mezőgazdasági termelésen alapuló kultúrák kétségkívül rá voltak utalva az időnek az év- és napszakok körforgásában megmutatkozó körkörösségére, mely ugyanakkor nem jelentett teljes egyformaságot s nem zárta ki a változást.

Nem csoda, hogy az idő, a mozgás és változás kapcsolata élénken foglalkoztatta a görög gondolkodókat. Minden változik? Van-e valami állandó? – Legalább Hérakleitosz óta e kérdéseket a filozófia nem kerülhette meg. Az idő mérésének kérdése, valamint az évszakok beköszöntének pontos előrejelzése pedig már a folyamvölgyi kultúrák (Mezopotámia, Egyiptom) számára életfontosságú feladatot jelentett, s ösztönözte a csillagászati ismeretek elmélyülését. Az idő mérése s előrejelzése így természetes módon kapcsolódott az égitestek mozgásának megfigyeléséhez.

Azt azonban már az őskori ember is megfigyelhette, s e tapasztalatot aztán az ókori csillagászat csak megerősítette, hogy az égitestek mozgásai a földi változásokhoz képest meglehetősen állandó jelleget mutatnak. Ezen ősi kultúrák számára az égbolt emiatt is lehetett egyenlő magával az istenséggel vagy annak egy részével. Az ókorban ismert hét bolygót már Mezopotámiában azonosították az istenekkel, a görög-római világon keresztül ezen azonosítás a mai napig tükröződik a hét napjainak újlatin vagy germán nyelvű elnevezéseiben.

Mezei Balázs nyomán kozmoteológiának hívhatjuk ezen ősi eredetű, az európai tudományt és filozófiát hosszan meghatározó szemléletet, amely isteniként, tökéletesként, örökként tekint az égi világra. Gondolkodásában pedig valamiképpen annak isteni, tökéletes, örökkévaló rendjét akarja megfejteni, „lemásolni”. A neves athéni bölcselő, Platón is sokat köszönhet e szemléletnek, amint az különösen világos Timaiosz című dialógusából, ahol az időt az örökkévalóság mozgó képének nevezi.