Török Csaba: Az idő „meghallgatása”

Az idők jelei olyan jelek, amelyek az itt és mostban körülvesznek minket, üzenetet hordoznak, olvasásra és megértésre hívnak. Az erre való képességünk vagy képtelenségünk tulajdonképpen hitünk fokmérője. 

jJézustól azt kérték a farizeusok és a szaddúceusok, hogy mutasson nekik jelet (lásd Mt 16,1). Nem kell azt hinnünk, hogy valami cirkuszi mutatványra, látványosságra ingerlik a Mestert. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy – összhangban nem egy próféciával – azt kérik tőle, erősítse meg valamiképpen Istentől való küldöttségét. Az ót (jel) és a moftim (csodák) az Ószövetségben az isteni küldöttek kísérői voltak, s nem öncélt szolgáltak, hanem kommunikatív karakterrel bírtak: rámutattak a küldetés lényegére, feltárták az Úr akaratát. Így beszél például Nehemiás a jelekről és csodákról, amelyeket az Úr Mózes által Egyiptomban végbevitt (vö. Neh 9,10), Dániel pedig ezen jelek és csodák által mutatja be Isten királyságát (vö. Dán 3,33). Ezért János az evangéliumában Jézus csodatételeivel kapcsolatban a görög szémeion (jel) kifejezést alkalmazza, rámutatva, hogy egyetlen rendkívüli esemény sem pusztán az, ami, hanem többlettartalommal bír, prófétai üzenetet közvetít. Ha tehát egy isteni küldöttől a nép jelet kér, abban nem feltétlenül hitetlenséget vagy szükségszerűen negatív dolgot kell látnunk, mindez fakadhat a bevett vallásosság belső igényéből is.

Jézus válasza a kortársai – máskor és máshol is megfogalmazott (pl. Jn 6,30) – kérése kapcsán ennek tükrében talán túlontúl keménynek tűnik: „A gonosz házasságtörő nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás jelét”. A szöveg még hozzáteszi: „Ezzel otthagyta őket és elment” (Mt 16,4). Mi ennek a durvaságnak az oka? A választ az előző versek adják meg: „Este azt mondjátok, jó idő lesz, mert vöröslik az ég. Hajnalban meg: Ma zivatar lesz, mert az ég felhős és vörös. Az ég színéből tudtok következtetni, az idők jeleit meg nem tudjátok felismerni?” (Mt 16,2–3) Jézus nem azért nevezi gonosznak és házasságtörőnek a farizeusok és szaddúceusok küldöttségét, mert jelet szeretnének, hanem azért, mert a jel már rég előttük áll, csak nem hajlandók tudomásul venni, befogadni, megérteni azt. Hány és hány gyógyítás történt már, sor került a kenyérszaporításra, elhangzottak a messiási szavak – ha ez nem volt elég, még milyen új jelnek kell jönnie? Jónás jele (a háromnapos sírban nyugvásnak a vizslató szemek elől rejtett üzenete) lesz a végső jel, de Jézus már tudja: nem fogják azt sem befogadni. Ahhoz ugyanis hit kell: „Bizony, ha nem hisztek, nem maradtok meg” (Iz 7,9), áll Izajás próféta könyvében, de ez a fordítás nem adja vissza a szavak játékát, hiszen a „hinni” és a „megmaradni” igék mögött egyaránt az aman gyök áll (ahonnan a hitben való bizonyosságot kifejező úgy van, ámen liturgikus szavunk is ered). Ezt a mondatot ezért joggal fordítja latinra a jeromosi hagyomány ekként: „Ha nem hisztek, nem értitek meg”. A jel nem kiváltja a hitet – hanem először a hitben válik olvashatóvá. A hívő nem abban különbözik a hitetlentől, hogy ő már kapott jelet az Úrtól. Hívő és hitetlen ugyanazokat a jeleket látja, csak az egyik (kegyelemből) el tudja azokat olvasni, a másik nem. Ezért is hasonlította a keresztényt (a teológust) P. Rousselot jezsuita A hit szemeiről írott tanulmányában egy detektívhez. Képzeljünk magunk elé egy szobát, amelyben elkövettek egy bűncselekményt! Senki nem látta a tettet magát, mindenki csak a bűnjeleket rögzítheti. Miért van az, hogy ugyanazon adatok, nyomok alapján az egyik nyomozó rekonstruálni tudja a történést úgy, mintha végig ott lett volna, a másik pedig képtelen erre? Így vagyunk a világban minket körülvevő jelekkel mindannyian: ugyanazt látjuk, mégsem ugyanúgy olvassuk. Az egyik megérti a jeleket, a másik nem – s ennek oka nem a jelekben, hanem az értelmező alanyokban, bibliai kifejezésekkel élve: a hitben s a hitetlenségben keresendő.