Lázár Kovács Ákos: Idő a végidőben

Ha lemondunk a vallás termékeny egyidejűtlenségéről, akkor a jelen elbeszélései nélkül terméketlenné, határpont nélkülivé válik a múlt, üdvösségtelenné a jövő. Elbeszélés Johann Baptist Metz termékeny egyidejűtlenségéről. 

jJohann Baptist Metz idén lesz nyolcvanhat éves, számos könyve közül három magyarul is olvasható. Egyházmegyés pap, fundamentális teológiát tanított többek között Münsterben és Bécsben, ma még mindig igen aktív nyugdíjas professzor. Szenvedélyes bölcselő, német nyelvterületen a mai napig Jürgen Habermas, korunk nagytekintélyű társadalomtudósának egyik legnagyobb hatású vitapartnere. Karl Rahner hűséges tanítványaként Johann Baptist Metz nem állt be az elmélet élő tüzét kihűteni igyekvő hűtlen epigonok közé, hanem egyenest „nekiment” atyai barátjának és saját társadalomtudományilag is termékeny (új politikai) teológiájával vette lényegi kritika alá mestere tudatfilozófiai, transzcendentális irányultságú filozófiai-teológiai állításait. Hans Urs von Balthasar a hatvanas évek társadalmi, politikai vitái, illetve a II. vatikáni zsinat idején azt írta Rahnerről, hogy „konokul nekifeküdt a munkának, úgy dolgozott, mint egy igásló, mint egy ökör, s addig húzta az igát, míg az egész felfoghatatlanul mégiscsak elindult valamerre”. Rahner tehát kora minden bölcseleti irányzatát komolyan vette és igyekezett segítő partneréül szegődnie a kétes gondolati kísérletekbe belebonyolódó európai szellemnek. A marxizmus világméretű térnyerése, az azzal folytatott dialógus idején fogalmazta meg az „anonim keresztény” fogalmát a hívő és a hitetlen embert összekötő legkisebb közös többszörösként, mintegy bölcseletileg kifejezve a felvilágosodás által kiragadott és kisajátított testvériség-fogalom modern keresztény megfelelőjét. Metz egy generációval később már a szenvedő Isten megütköztető valóságát állította szembe a felvilágosodás fejlődésmítoszát valló ideológiákkal. Metz szerint továbbra is „halálos konfliktus” van a valóság Istentől átvérzett történelme és a saját, önmagukról lemondani képtelen vágyaink és érdekeink irányította történelemfelfogások között. Szerinte nem elegendő a rahneri (tulajdonképpen még mindig lényegileg neo-skolasztikus alaptermészetű) transzcendentális megalapozás, mert az az elméletek, fogalmi általánosságok, tulajdonképpen a görög filozófiai hagyomány személytelen, általánosító értelemhasználatából ered, helyette gondolkodásunknak a zsidó-keresztény alapokon nyugvó bibliai, az írás eseményeket, történeteket mondó közvetlen, személyes valóságot (az apokaliptikusat is) megjelenítő életteliségére kellene alapoznia. Ez az emlékezeten alapuló (anamnetikus) gondolkodás, a múlt elbeszélésének ez a középpontba helyezése éppúgy „racionális” és „kritikai”, mint minden más erre apelláló modern gondolkodásforma, de alapja, társadalomkritikára képes megtestesítője egy „emlékező és elbeszélő közösség”, amelyet az elbeszélt esemény személyes valósága alapít meg és köt össze.

Határponthoz rendelt idő

Az egyház Metz szerint „nyitott szemű misztikát”, „politikai misztikát” (XVI. Benedek szerint: „arcokat kereső misztikát”) valósít meg azzal, hogy a „memoria passionist”, a szenvedésre alapuló emlékezést teszi alapjául, ezzel mintegy szenvedékenyen, a történelem mindig arccal rendelkező szenvedéseire nem érzéketlenül használja az eszét. A történelem veszteseinek történeteit emlékezetben tartó gondolkodásával az egyház őrzi az (önnön értelmességébe nem elmerülő, önfelejtő) értelem kialakulására vonatkozó folyton (emlékezetvesztéssel – amnéziával) „fenyegetett reményt”. Az emlékezeten („anamnetikus mélystruktúrán”) alapuló metzi társadalomtudományi vonatkozásában is gazdag „új politikai teológiának” lényege az a belátás, hogy csak a szenvedés emlékezetén, az ártatlanul és igazságtalanul szenvedők, a „vesztesek tekintélyének” tiszteletben tartásán alapulhat minden észhasználat, még a felvilágosodás óta egyeduralkodó, működtető, konszenzusokra építő (operacionális) észhasználat is. Ennek az operacionalizáló, a dolgokat működésükben, technikai kivitelezhetőségükben, a társadalmat pedig megegyezésekben elgondoló nézet mai napig globalizálódó embertani alapállása az, hogy az ember sem más, mint „a természet kísérleti úton teljesen még fel nem tárt szelete”. Ezzel szemben a keresztény embertan és társadalomkritika az emberi történelmet passióként, az ártatlanul szenvedők, a vesztesek „néma sikolyának” történeteként fogja fel, amelyben minden emberi szenvedésnek konkrét, történetekből felbukkanó arca van, és amire emlékezni azt jelenti, hogy „feltartóztatjuk” a felejtést, ami puszta ontológiai kérdéssé tenné a (mindig konkrét) szenvedést, vagy akár a történelmet. Jézus passiójában „szabadságunk jövőjére emlékezünk”, ő a mintája az „idegen szenvedésnek”, annak a szenvedésnek, amelyhez, sokan azt hiszik, hogy soha nem lesz közük. Jézus, vagy az Auschwitzban (vagy a Gulágon, vagy épp most Nigériában, vagy Szíriában) megkínzottak, megnyomorítottak, kivégzettek idegen szenvedése, halála annak a „határponthoz rendelt időnek”, személyes eseménynek a minden elmélettel szembenálló, azokat kihívó, megütköztető konkrét sorseseménye, amely majdan minden embernek a saját halálában válik ismerőssé. A saját halálban válik majd ismerőssé, hogy az eddig „idegen szenvedésre történő emlékezés” (például a szentmiseáldozat) nem pusztán liturgikus aktus, hanem személyessé, konkréttá, ismerőssé, sajáttá váló idegenség, olyan idegen szenvedés, amelyet a végidőben már mint üdvösséges szenvedést tapasztalunk meg. A határponthoz rendelt időnek kezdete és vége van – határpontjai az üdvösség örökkévaló „termékeny egyidejűtlenségéig” vezetnek. (Az üdvösségtől elrekesztett idő viszont nem tud saját határponthoz rendeltségéről és folytonos önigazolással tölti idejét, vagyis az üdvösség számára nem is lehet más, mint saját maga.)