Előző cikk Következő cikk

Szekér Szimonetta: Az idő maga az élet

Michael Ende Momo című műve egy csodálatos meseregény az időről, ami valójában a szívben lakik, ám néha az emberek ezt elfelejtik, és hajszolják magukat, hogy időt spóroljanak. Az ilyen emberek keltik életre és táplálják az időtolvajokat. Szerencsére Momo sok-sok kaland árán visszahozza az embereknek az ellopott időt, hogy azt újra a szívükkel tudják megélni.

aAz 1970-es évek elején született könyv ötletét egy haszontalannak tűnő ajándék adta. „Egy televíziós társaság felkért, hogy küldjek egy egyórás filmnek való történetet, de egyszerűen semmi nem jutott eszembe. Aztán egy ismerősöm, máig nem tudom miért, nekem ajándékozott egy régi zsebórát, aminek hiányzott a mutatója” – mesélte Ende egy interjújában. Ez volt az első mozzanat a könyv megszületésében, és aztán még további hat év inspirációra volt szükség, hogy végleg összeálljon ez a páratlan történet.

A regény minden szereplőjének különleges viszonyulása van az időhöz, de először nézzük, mit gondol a szerző róla. „Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhet, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.”

Aki belép az időtakarékba, annak megváltozik az élete

Ende szerint az idő szubjektív és lineáris: a születéssel kezdődik, és a halállal végződik. Az időt a zenéhez hasonlítja, amelyet bár nem hallunk, de mindig szól. Momo, akinek különleges tehetsége van a hallgatáshoz, az emberek figyelmes meghallgatásán túl, néha éjszakánként ezt a kozmikus zenét is hallja halkan. És honnan jön a zene? Hora mester elmondja neki, amikor arról mesél, hogy mi történik a halál pillanatában.

„– Visszamégy az időn át, minden napodon, éjszakádon, hónapodon, éveden át. Vándorolsz visszafelé az életeden, amíg el nem jutsz a nagy ezüstkapuhoz, amin valamikor beléptél. S azon újra kilépsz.
– S mi van a másik oldalon?
– Ott vagy, ahonnan a zene jön, amit néha egészen halkan meghallottál. De akkor hozzátartozol, magad is hang vagy benne.”

És Hora mester még azt is hozzáteszi:
„Ha az emberek tudnák, mi a halál, nem félnének tőle. S ha többé nem félnének tőle, senki nem lophatná el az életidejüket.”
Michael Ende szerint tehát az emberek azért takarékoskodnak az idővel, mert félnek a haláltól, minél többet szeretnének az életből megélni. Ám mivel az idő maga az élet, aki spórol vele, az valójában nem időt, hanem valami egészen mást takarít meg. Akik az időtolvajok nyomására belépnek az időtakarékba, megváltozik az életük. „Senki se akarta tudomásul venni, hogy élete egyre szegényebb, egyre sivárabb és hidegebb lett. A gyerekek azonban nagyon is megérezték, mert rájuk már senkinek nem volt ideje.”

Az időtolvajok vagy szürke urak a stresszt személyesítik meg. Mindenki érzi őket, de nem látja. Az időtolvajok a szív idejét lopják, ezért is van, hogy amikor megjelennek, az emberek szívét valami hidegség járja át.

Az időtolvajok ellenségei a gyerekek

A felnőttektől könnyű időt lopniuk, a gyerekekkel azonban sok problémájuk akad, mert ők a mostban élnek, nehéz őket rávenni az idővel való takarékoskodásra. Momo kivételével azonban végül az összes gyerek is kénytelen hatékonyan tölteni a szabadidejét, mert időtakarékos szüleik a gyermekeik idejét sem akarják elkótyavetyélni, ezért gyereklerakatokba küldik őket, ahol a jövőre készülnek fel. Momonak azonban nincsenek szülei, egy nevelőintézetből szökött meg, és egy elhagyott amfiteátrumban él. Maga osztja be az idejét, és teljességgel a mostban él. Ezért nem fél a haláltól, és nem lehet az idejét sem ellopni – így lesz az időtolvajok legveszélyesebb ellenfele.

„A Momo írásakor sokáig nem találtam a választ arra a kérdésre, hogy ha a szürke urak bárki idejét el tudják lopni, akkor Momoét miért nem? Kitalálhattam volna persze Momónak valami csodás tulajdonságot, például egy fénypáncélt. Ám nem voltam elégedett ezzel a megoldással, úgy éreztem, hogy egy sokkal konkrétabb játékszabályra van szükség, egy olyanra, amely magától adja magát. Egy reggel, reggeli közben hirtelen azt mondtam a feleségemnek: Megvan, most összeállt! Pofonegyszerű: Időt csak attól lehet lopni, aki spórol az idővel, aki hogy úgy mondjam, csak úszik az idővel, nem akarja szorosan fogni, attól nincs mit ellopni” – mesélte Ende egy interjúban.

Csak a következő lépésre kell gondolni

Momo egyik legjobb barátja Beppo, az utcaseprő szintén a jelenben él, és nem is akar a jövőbe tekinteni. „Látod, Momo, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú, ennek sose ér a végére. Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.

Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.

Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Ez fontos.”

Beppo beszélni sem szeret sietve. Úgy véli, a világ minden szerencsétlensége a sok hazugságból származik: a szándékos hazugságból meg a nem szándékosból, amit csak sietségünkben, hebehurgyaságunkban követünk el. Ezért ő mindig hosszan gondolkodik, hogy egy kérdésre csakis az igazat válaszolhassa. „Némelyik ember úgy vélte, hogy Beppo nem egészen épeszű. Azért, mert az utcaseprő a kérdésekre mindig barátságosan mosolygott, de választ nem adott. Gondolkodott. S ha úgy találta, hogy a válasz fölösleges, hallgatott. Ha úgy találta, hogy szükséges, akkor gondolkodott előbb a válaszon. Előfordult, hogy egy-két óra kellett neki, volt, hogy egy egész nap, mire a választ kimondta. A kérdező persze közben megfeledkezett róla, mit kérdezett, s csak ámult Beppo szavain.”

Momo másik barátja, Gigi, az idegenvezető, egy fiatal álmodozó történetkitaláló, aki bár a jelenben él, mindig a jövőre gondol: híres és gazdag mesélő akar lenni. Példája azt szemlélteti, hogy mit tesz a stressz az emberrel. A szürke urak és az időtakarék segítségével eléri, hogy valóban gazdag és híres lesz, ám amit korábban kedvtelésből csinált, most kényszerből. Így viszont a meséi egyre rosszabbak. Már nem jutnak új történetek az eszébe, kénytelen ugyanazt a mesét többször is elmesélni. Ez azonban a hallgatóságának nem tűnik fel, mert valószínűleg nem is igazán figyelnek. Emiatt persze Gigi még inkább küzd az ihlethiánnyal. Gigit az időtakarékoskodás gazdaggá tette, de boldoggá nem.

Minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk, elveszett idő

Hora mester feladata, hogy eljuttassa minden embernek azt az időt, ami neki rendelve van. Jól ismeri az időtolvajokat, de nem tud ellenük tenni. „Hogy mit csinálnak az emberek az idejükkel, azt nekik maguknak kell eldönteniük. Maguknak is kell megvédeniük is. Én csak eljuttathatom nekik.”

Momo rádöbben, hogy ha az emberek nem félnének a haláltól, akkor nem lehetne tőlük időt rabolni. Nem érti, hogy Hora mester ezt miért nem mondja el nekik. „Minden órával, amit nekik juttatok, figyelmeztetem őket. De félek, nem is akarják meghallani. Inkább azoknak hisznek, akik rémisztgetik őket.”

Pedig minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek – üzeni Michael Ende az olvasóinak.