Előző cikk Következő cikk

Timár Dalma: „A legjobb dolgokat nem terveztem…”

Keresünk és találunk. Valaki hamarabb, valaki később, valaki sosem. Gyakran változik a kedvünk, módosulnak céljaink, a napi rutin ide-oda sodor minket. De mi az, ami mindeközben megtart? Pereszlényi Erika fotóssal beszélgettem és kerestem: A választ.

P. E.: Sok mindennel foglalkozom. Angolt tanítok, hűen az egyetemi végzettségemhez és a Mika Tivadar Mulatóban dolgozom sajtósként és fotósként. Alkalmi fotózásokat is vállalok koncerteken, eseményeken, futóversenyeken. Régen viszont színésznő voltam, szóval kicsit kacifántos az életutam. A Mozgó Ház Társulás nevű színházi csoportban játszottam a 90-es évek végén és a 2000-es évek elején. Akkoriban elég sokat turnéztunk külföldön. Mikor vége lett, még játszottam egy-két helyen, például a Keszég László vezette Pont Műhelyben, de lassan elkopott körülöttem ez az élet. Közben belefogtam az angoltanításba, hogy valamiből megéljek, de eléggé kezdett hiányozni a kreatív alkotómunka.

Így jött a fotózás?

Igen, és egyben teljesen véletlenül. 2010 karácsonyán kaptam anyukámtól egy kompakt fényképezőgépet, aminek nagyon megörültem. Mindig szerettem fotókat nézegetni, de sosem merült fel bennem, hogy kipróbáljam, vagy hogy lehet hozzá tehetségem. Csak a magam szórakoztatására kezdtem fotózni. A képeket feltöltöttem a Facebookra, ahol látta őket az egyik ismerősöm, aki megkeresett azzal, hogy nem dolgoznék-e neki fotósként. Mondtam neki, hogy én nem vagyok fotós, még rendes gépem sincs. Erre adott nekem egy gépet, hogy gyakoroljak. Így kezdődött az egész. Minden szabadidőmet erre szántam, megtanultam a technikát barátoktól, internetről, könyvekből. Annyira érdekelt, hogy minden információt magamba szívtam. Ekkor kerültem kapcsolatba a slammerekkel is, akiket máig fotózok. Egyébként most is itt van nálam a gép, sokszor mászkálok a városban, nézelődöm és fotózok.

Tudatosan keresed a témákat vagy inkább a véletlenre bízod a képet?

Leginkább a véletlenre bízom. Szeretek kimenni a természetbe, szeretek az utcán mászkálni, csak úgy megfigyelni. Ha valamit valamiért érdekesnek vagy furcsának találok; vagy éppen azért, mert ahogy két dolog egymás mellett van, elmond egy történetet, azt lefotózom. Viszont pont mostanában kezdett el érdekelni az, hogy egy koncepció alapján, projektszerűen is fotózzak. Van is a fejemben egy terv, amit elkezdtem megvalósítani, de erről egyelőre még nem árulnék el részleteket.

Honnan jött a művészet iránti érdeklődés?

Én világéletemben szerettem verset mondani, színdarabban játszani. Gimnáziumban volt egy fantasztikus irodalomtanárom, Hortoványi Jenő. Ő azt mondta, hogy nem érdekli, megtanuljuk-e vagy sem azt, ami a könyvben van, tudjuk-e, hogy melyik író mikor született. Az sem érdekli, hogy mit ír a könyv a versről: inkább az, hogy mi a mi véleményünk. Ez elképesztően nehéz és ijesztő volt először. Ő vezette a gimnáziumban a diákszínjátszó csoportot is. Tulajdonképpen miatta kezdett el érdekelni az irodalom és a színház. Később a színházi világban Keszég László, a Mozgó Házat vezető Hudi László, nyári színjátszó táborokban pedig Kaposi László, Ascher Tamás és Máté Gábor inspiráló személye hatott rám. Aki még nagyon fontos számomra, az az anyukám. Fantasztikus, pozitív hozzáállással tudja élni az életét. Mindig jó tanácsokat tud adni, támogat mindenben, amit csinálok.

Színész múltad is van, most pedig fotózol. Melyiket érzed közelebb magadhoz?

Ezt nem tudnám megmondani. A színpadon nagyon jól éreztem magam, szerintem jól is ment. Amikor csináltam, addig ezer százalékkal benne voltam, de már nem keresem az alkalmat, hogy játszhassak. Velem egyébként valahogy egész életemben ez történt. Minden csak úgy megtalált: dolgok, feladatok, és persze a színház. A legjobb dolgokat nem terveztem az életemben. Most azt sem tudom, hogy a fotózás mennyi ideig fog tartani. Csak azt tudom, hogy nagyon élvezem.

Történt már olyan, hogy valamit nagyon szerettél volna megörökíteni, de nem sikerült és ez bosszantott?

Van egy kép a fejemben még a fotózás előtti életemből. A 8. kerületben, amikor elkezdték a Corvin projektet, sorra bontották le a házakat. Egy földszintes épületnél a külső falak még valamennyire álltak, de belül az udvaron már csak egy hatalmas téglahalom volt. Estefelé volt már, a kupac közepén ült egy biztonsági őr egy laptoppal a kezében, ami megvilágította az arcát. Azt nem tudom, hogy nézett volna ki ez az egész egy fotón, de sajnálom, hogy akkor még nem volt gépem, és nem sikerült lefényképeznem.

Aki ügyesen meglátja azokat a dolgokat, melyek nem visszatérőek, „meg tudja állítani az időt”. Szeretsz nosztalgiázni?

Nagyon szeretek! Időről-időre megnézegetek régről maradt képeket. Egy nagyon kedvenc képem a 30-as években készült a nagymamámról és a két nővéréről. A három lány nagyság szerinti sorrendben áll egymás mellett, a nagymamám a legkisebb. Állítólag nagyon hasonlítok rá. Az ő gyermekkorukból nem maradt fenn sok kép, az is lehet, hogy ez az egyetlen.

Hogyan kezeled az időt?

Állandóan időhiányban szenvedek. Hajlamos vagyok rá, hogy túlvállaljam magam. Mivel félig-meddig szabadúszóként csinálom az összes munkámat, van egyfajta szabadságom, de így nehéz nemet mondani egy-egy munkára. Ahogy öregszem, tudatosan próbálok figyelni arra, hogy hétvégén legalább egy napot ne dolgozzak. Nyilván ebben a pesti életben nehéz megállni, de igyekszem lelassítani az életemet, amennyire lehet és nem siettetni a dolgokat.

Milyen művészeti ággal foglalkoznál még szívesen? Filmeztél is kicsit: szerepeltél Szőke András filmjében, a Boldog lovakban…

Az még a Mozgó Ház idejében volt. Szőke Andrást Hudi Lászlón keresztül ismertem meg, így kerültem a filmbe. Egyébként van, vagyis zajlik az, amivel szívesen foglalkozom még: az írás. Elkezdtem olyan sztorikat megírni, amiket hallok a városban: villamoson, fodrásznál. Ezek általában anekdoták, ugyanolyan kis képek, mint a fotók, amiket csinálok.

Miért tartod fontosnak ezeket az apró képeket a világról?

Mindig érdekes, hogy egy adott ember hogyan látja a világot. Az elsődleges dolog – ami nyilván önzőség –, hogy nekem örömet okoz, hogy azt, amit érdekesnek találok, azt lefotózom, vagy megírom. Nekem valami eszembe jut egy dologról, lehet, hogy másnak is eszébe jut valami, és ez nagyon jó.

Ez a közlési vágy mindig benned volt?

Igen, valószínűleg ez alkati kérdés. A színészi múltamból is fakad valamiféle exhibicionizmus, hogy valamilyen módon megmutassam magam. Ez nincs mindenkiben benne. A fotós szakmába pedig csak úgy „belepofátlankodtam”. Ahogy ezt sem, úgy a színészetet sem tanultam iskolában vagy bármilyen szervezett képzésben. Mindig csak csináltam a dolgomat.

Sok embert látunk magunk körül, akik nehezen találják meg az útjukat, vagy azt, amiben igazán otthon érzik magukat. Sokszor nem a lényegre figyelünk ebben a felgyorsult tempóban. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez? Neked hogy megy a keresés?

Én sem így terveztem az életem ahogy alakult, de mostanra rájöttem, hogy nyitottnak kell lenni arra, ami adódik, és nem kell ragaszkodni ahhoz, amit elterveztünk, de mégsem sikerült. Nem minden úgy történik az életben, ahogy szeretnénk, és nem is akkor, amikor szeretnénk. És mindig újra lehet kezdeni. Akárhány évesen. Ma már nem az a helyzet, mint régen, hogy az ember elvégez egy iskolát, rááll egy pályára és azt csinálja egész életében. Most tudni kell váltani. Elengedni az egyik dolgot, és belefogni egy másikba. 2011 elején volt egy balesetem, elütött egy autó. Nem voltam életveszélyben, medencetöréssel és pár zúzódással megúsztam, de ha az emberrel ilyesmi történik, akkor egy kicsit meglegyinti a halál szele, és elgondolkozik az életén. Azon, hogy mi fontos, és mi nem. Én hajlamos vagyok aggódni sok mindenért. Eleve annyi dolog miatt lehet aggódni: elveszítjük ezt, azt, embereket, mi lesz jövőre? Iszonyú bizonytalan világban élünk. A baleset arra késztetett, hogy átgondoljam a dolgaimat. Arra jöttem rá, hogy vissza kell menni az egyszerű dolgokhoz, annak kell örülni, ami van. Tudom, hogy ez eléggé közhelyes, és nem mondtam ezzel túl nagy bölcsességet, de mégiscsak ez lenne a legfontosabb. Persze a mindennapokban nem könnyű ezt betartani, és megtalálni az egyensúlyt. Legyen az embernek célja, de ne felejtsen el örülni, annak is, amit már elért, ami megadatott neki.

A sok feladatod között ez tart téged egyensúlyban?

Igen. Próbálom magamban tudatosítani, hogy sok jó dolgot csinálok és szerencsés vagyok, hogy nem éhezem, van fedél a fejem felett, érdekes emberekkel találkozom. Hogy azt csinálhatom, amit szeretek – ez nem mindenkinek adatik meg. Igyekszem élvezni az életet, és közben megteremteni magam körül a biztonságot.

 

 

Belvárosi fodrászat
 

Beszélgetés a fodrász és egy idős hölgy között:
 

– Jó napot kívánok.

– Jó napot.

– Le tudná vágni a hajam?

– Le, hogyne.

– Most?

– Hogy most?

– Hát, vagy mikor?

– Tulajdonképpen most is jó.

– Akkor hajvágást és szárítást szeretnék.

– Mennyit vágjunk belőle?

– Hát, vágja. Azon a másik helyen nagyon elrontották. Itt oldalt nagyon

hosszú. Nagyon idegesít, ahogy levágták. Ezzel itt oldalt én nem

tudok mit kezdeni. Tudja, régen hosszú hajam volt, de most már úgy

megritkult, hogy inkább levágatom. Csak hogy ott a másik helyen elrontották.

Itt oldalt meghagyták, hogy rálógjon a fülemre. És az engem

idegesít.

– Jó sűrű haja van a néninek.

– Sűrű? Dehogy sűrű. Valaha sűrű volt, igen. Szép hosszú hajam volt.

Nem jártam én fodrászhoz, volt egy barátnőm, a Lina, az vágta mindig

a hajamat. De ő nem volt hajlandó rövidre vágni. Pedig én akartam már

korábban is rövid hajat, de a Lina nem engedte. Úgyhogy meg kellett

várnom, amíg meghal. Aztán levágattam.

– Hány éves volt a barátnője?

– Nyolcvanhárom.

– Szép kor.

– Szép kor! Az öregség nem szép, fiatalember. Ronda dolog az. Én még

elvagyok, hál’ istennek, csak hát a szépség ugye. Az ugye elmúlik.

– Nagyon jól tartja magát a néni.

– Nem panaszkodom, tényleg. Van egy szomszédom, aki úgy jár bottal,

derékban meghajolva, és két évvel még fiatalabb is, mint én. … Ezt

itt meghagyja ilyen hosszúra?

– Nem, csak még nem értem oda. Hátul így jó lesz?

– Nem tudom, hátul én nem látom. Amikor a Lina meghalt, levágattam

a hajam rögtön. Mert itt oldalt úgy törik, olyan hamar eltörik, nem tudtam

már mit csinálni vele, akármilyen kontyba raktam, mindig kijött itt

oldalt. (szünet) Ronda dolog az öregség, fiatalember, ronda dolog. Mit

csináljunk, a szépség elmúlik, az el.