Dyekiss Virág: Ahol nem ketyeg az óra

Az idő nem csupán objektív valóság, hanem saját egyéni kalandunk is, melyet megosztunk, megoszthatunk másokkal.  

aA mai ember ritkán tapasztalhatja meg azt az élményt, hogy nem az órához igazodva rendezi a napját, hanem más szempontokat vesz figyelembe. Ugyanakkor mindannyian ismerjük a belső óra fogalmát, tudjuk, hogy legszívesebben mikor kelnénk fel, mikor tudunk a legjobban dolgozni, mikor van szükség egy szusszanásnyi megállásra. Ismerjük azt a tapasztalatot is, hogy az idő mennyire nem egyenletesen telik, még akkor sem, ha lehetőségünk van rendszeresen az óránkra pillantani. Egész máshogy érzékeljük a téli és a nyári napokat, az örömteli vagy az átvészelendő órákat, mást jelent egy év gyermekkorban, mint idősként.

Az idő megszelídítése

A hagyományos társadalmakban számon tartották az általunk leggyakrabban érzékelt lineáris, elszaladó jellegű időt, mely végigkísérte az egyén életútját, s végül elkerülhetetlenül a halálhoz vezetett. Az időnek e félelmetes vonatkozását azonban kevésbé érzékelték, ugyanis minden nagyobb fordulópontot szertartások, rítusok kísértek, melyek segítettek abban, hogy az átmenet minél zökkenőmentesebb legyen, s az idő megszelídüljön. Az embert kiszakították az idő folytonos menetéből ezek az átmeneti rítusok, kellő eltávolodást, csendet és generációk során megőrzött technikákat biztosítva ahhoz, hogy a lélek fel tudja dolgozni, hogy mi történik vele. A törzsi társadalom beavató szertartásai, a lakodalom kiforrott rítusrendszere, a gyermek érkezésével kapcsolatos időszak vagy az idővel való legkegyetlenebb szembesülés, a szerettünk halálát követő rítusok mind ilyenek voltak. Az időhatárhoz érkezett ember számára megállt az idő egy időre, illetve nélküle haladt tovább. Ő maga, sorstársaival együtt, kívül kerül a napok megszokott menetén, nem csak az időn, hanem kissé a társadalmon is. Külön szállásra költözik, vagy nem távozhat otthonából, meghatározott viseletet ölt magára, és ritualizált cselekvésformákat végez, melyet a közösség minden tagja ismer. A kívülállás, a különlegesség más módokon is megjelenhet: a táplálkozásban (az illető böjtöl vagy éppen különlegesen finom és nagy mennyiségű ételt fogyaszt), a szigorú munkatiltásban, a személyes megjelenés elhanyagolásában, vagy éppen a külső szépség hangsúlyozásában stb. A rítus fajtájától függően számos külső jele van a belső történéseknek, pl. a menyasszony hajnalhasadtakor megfürdik a patakban, a gyászoló azonban hamut szór a fejére. Azok az emberek, akik egyszerre vesznek részt egy-egy ilyen határ-eseményben, egymással szoros közösséget alkotnak, mely akár a határ átlépése után is megmaradhat valamilyen szinten. Eltűnnek a társadalmi különbségek, egyfajta köztes állapotban egyenlővé válnak a résztvevők, amíg véget nem ér a rituális átmenet, és életbe nem lép az új rend.