Görföl Tibor: Van-e időtlen szenvedés?

Valószínűleg igazuk van azoknak, akik szerint a kereszténység mind a szószékről, mind a tanítás terén, mind pedig a hétköznapi tudat szintjén rendkívül gyakran szóba hozza ugyan az ember végérvényes állapotait (az üdvösséget és a kárhozatot, a mennyországot és a poklot), de rendkívül keveset árul el a végső élethelyzetek tartalmáról: az örök boldogság és az örök boldogtalanság konkrét valóságának megvilágítása nem arányos emlegetésének gyakoriságával. Az elmúlt néhány évtized folyamán különösen a negatív végérvényességgel, vagyis a pokollal kapcsolatban merült fel számos újszerű kérdés.

A hagyományos elgondolások néhány problémája

Teljesen normális dolog, hogy egy önmagát kereszténynek tekintő ember élénk érdeklődést tanúsít az úgynevezett végső dolgok, az eszkatologikus valóságok iránt, elvégre úgy véli, hogy a saját élete, az emberiség sorsa és az egész világegyetem fejlődése egyaránt a történelmi időtől megkülönböztethető hely vagy állapot felé tart, s nehéz úgy részt venni egy folyamatban, ha a végcélja ismeretlen. Ugyanilyen normális dolog, hogy a végső dolgok kérdésével foglalkozva bárki könnyen zavarba jöhet: egyesek szerint a jelenlegi emberi életformánkhoz képest annyira más, mások szerint a jelenlegi hívő életünkhöz annyira hasonló, ami ránk vár, hogy nem egyszerű megbízható támpontokat találni.

Ráadásul aki áttekinti a hagyományos keresztény állásfoglalásokat, a hivatalos és a teológiai elgondolásokat, még inkább zavarba jöhet. Ezek tükrében ugyanis úgy tűnik, hogy minden ember előtt két lehetőség áll: a visszavonhatatlan boldogság és a visszavonhatatlan szenvedés, s a két lehetőség úgy képzelhető el, mint egy útelágazás szárnyai: földi idejük végével egyesek jobbra, mások balra tartanak majd. E téren a hagyományban gyakran az a vélekedés a meghatározó, mely szerint az üdvözültek esetében az isteni irgalom, a kárhozottak esetében az isteni igazságosság érvényesül. Még nagy keresztény gondolkodók sem riadtak vissza attól a kijelentéstől, hogy mivel senki sem támaszthat igényt az üdvösségre, nem szabad megütköznünk a kárhozottak helyzetén, hiszen csak megérdemelt sorsuk éri utol őket: Isten megbünteti őket azért, ahogyan éltek.

Hagyományosan különbséget tettek negatív (azaz megvonással egyenértékű) és pozitív (azaz tételesen lesújtó) büntetés között. A negatívnak számító poena damni az Istennel nyerhető boldogító egység hiányára, a pozitívnak számító poena sensus a konkrétan elszenvedett kínokra vonatkozott (a pokolról alkotott elgondolások történetét amúgy többen is részletesen megírták, és egyik efféle történeti áttekintés átlapozása sem éppen üdítő). Sőt hosszú időn keresztül még az a meggyőződés is elfogadhatónak tűnt, hogy az üdvözültek boldogságát fokozni fogja a kárhozottak kínjának szemlélése, mivel Isten igazságosságának diadalát figyelhetik meg benne. Korántsem biztos azonban, hogy ennyire egyszerű a dolog.