Paksa Balázs: Lazhar tanár úr

Ha kréta, iskolapad vagy tankönyv tűnik fel a mozivásznon, gyakran megesik, hogy a képsorok emancipációs tanmesébe, alig burkolt társadalomkritikába vagy kissé cukormázas fejlődéstörténetbe fordulnak át. Habár e gondolatkörökből mind érint valamit, a Lazhar tanár úr bámulatosan őrzi az egyensúlyt – és nem ez az egyetlen erénye az utóbbi évek iskolafilmjeinek kínálatából kiemelkedő, a hazai mozikba 2012 őszén eljutó alkotásnak.

pPhilippe Falardeau kanadai rendező második nagyjátékfilmjének elején bizony alaposan feladja a leckét saját magának. Egy kisváros iskolájának teljesen átlagos napja indul. Simon (Émilien Néron) naposként a tízóraira való tejesdobozokat igyekszik kivinni társainak, s véletlenül bepillant saját osztálytermébe. Sokkoló látványban van része: szeretett tanítónője épp a sok-sok közös élmény helyszínén követett el öngyilkosságot. Még az egész iskola a történtek hatása alatt áll, amikor a meglepett igazgatónőnél jelentkezik valaki a megüresedett helyre. Bachir Lazhar (Mohamed Fellag), az Algériából érkezett csöndes-mosolygós férfi gyorsan elnyeri az állást, s innen indul az igazi sztori.

A rafinált cselekményvezetésnek hála, először úgy tűnik, a rémült, megzavarodott osztályt egy magabiztos, lélekben rendíthetetlen pedagógus veszi át, s a figyelmeztető jeleket – egy meggondolatlan, ám ártatlan taslit vagy a tanmenet felforgatását – egyszerűen a tanár-diák kapcsolat kezdetén jelentkező természetes adok-kapoknak tudjuk be. A forgatókönyv azonban egyre szélesebb fordulatokat vesz – szinte már szédülünk, ám nem a növekvő sebességtől (filmünk amúgy is egy lassú folyású dráma), hanem az egymásra halmozódó újabb és újabb problémáktól. Mint cseppben a tenger, a szomorú eset következményeként lassan elénk tárul az önmagába fásult multikulturális társadalom csődje, hiszen a helyzetet egyetlen szereplő sem képes kezelni. Az igazgatónő hárít és adminisztrál, majd pszichológust hív az osztályhoz, aki látszólag elvégzi a feladatát, a gyerekekben azonban nem oldódik a görcs. A szülők szolgáltató intézménynek tekintik az iskolát, feltételeket és előírásokat szabnak, holott otthon sincs minden rendben. Az apatikus tantestület pedig maga sem hisz a liberális nevelési modellben. Felmondja a szabályzatot, miszerint semmilyen körülmények között nem szabad megérinteni a diákot, ám érzi, hogy ezzel maga barikádozza el a lélektől lélekig vezető utat. Sebzett főhőseink magukra maradnak.

A Lazhar tanár úr mégis a varázslat filmje. Ha az előbbi lajstrom nem lenne elég, főszereplőnk múltjából is megtudunk annyit, hogy értsük a mosolyában bujkáló mélységes fájdalmat. Zavarbaejtő kölcsönös terápia bontakozik ki tehát az órákon, a néző pedig kétségbeesetten figyeli, legyőzi-e a szeretet és az empátia a bénító traumahalmazt. Mind a gyerekeket, mind a tanár urat megformáló színészek kitűnően, túlzásoktól mentesen alakítanak, a rendező ügyes kézzel teremt intim hangulatot, a kamera szemérmesen követi az eseményeket (közben finoman társadalmi látleletet is fest), s az utolsó jelenetek katarzissal ajándékoznak meg minket.

Szabad-e tabut kiáltani alpáriságig szabadszájú korunkban? Kire bízhatjuk a jövő generációinak okítását? Helyes-e, ha végletesen individualista társadalmat építünk? A Lazhar tanár úr pompásan veszi az akadályt, hiszen bár az imént említett dilemmák mindegyikéről gondolkodnivalót kínál, valójában a tanteremben megszülető csodára koncentrál. A lélektől lélekig épülő, törékeny szeretet-hídra.