Horváth Árpád SJ: Belgium bánata

Hugo Claus a 20. századi Flandria minden bizonnyal legismertebb fenegyereke: író és költő, festő, szobrász és filmrendező, életművész volt. Minden sikerült neki, amire egyszer rászánta magát, és amit el szeretett volna érni. Nem bánta, ha folyton megbotránkoznak rajta, a hazugságokat tisztelettel üldözte.

aA Belgium Bánata című műve az egyik legismertebb flamand regény. Története a második világháború előtt kezdődik, megvillantja a német megszállás viszontagságait, majd rámutat az újra függetlenné váló Belgium ellentmondásos közéleti kérdéseire. Főhőse, Louis Seynaeve, az író allegóriája. Fejlődésregény, melyben a katolikus diákból előbb Hitlerjugend-tag lesz, majd végül az irodalom által nyer tartós vigaszt és egy egészen új identitást.

Flamand emlékezet

A hömpölygő családregény a 20. századi Belgium legválságosabb éveit idézi meg. Ez az aránylag kicsiny állam a germán és a latin világ határán viszonylag későn, 1830-ban jött létre, s a regény történeteinek idején Belgium még csak alig százéves.

Kezdetben a francia volt a Belga Királyság egyetlen hivatalos nyelve, holott az ország lakosságának többsége mindig is a holland nyelv egyik karakteres változatát, a flamandot beszélte. A francia nyelvű vallonok főleg az ország déli részét lakják, valamint a fővárosban élnek egyre nagyobb arányban, nyelvi szigetet képezve a flamand nyelvterületen belül. A flamandok többsége sohasem tudott napirendre térni afelett, hogy Brüsszelben a flamand nyelv fokozatosan visszaszorult. Flandriában súlyos sérelmek halmozódtak fel a vallonokkal szemben annak okán is, hogy Vallónia kezdetben sokkal előnyösebb gazdasági helyzetben volt, mint Flandria. Az Ardennek erdőségei alatt roppant gazdag ásványkincs húzódott meg, ami megalapozta a vallon társadalom felemelkedését. A bányák azonban a 20. század elejére kimerültek, a nehézipar hanyatlásnak indult, s fordult a kocka: mára az egykor szegényebb flamandok egyértelműen nagyobb keresetnek örvendhetnek, mint a legtöbb francia nyelvű belga az ország déli tartományaiban. Egykor a flamandok voltak a vallonok szolgái, vagy földműveléssel foglalkoztak a viszonylag szegényen termő, vizenyős talajon. Sokan közülük kereskedelemmel próbálkoztak, de nekik a francia nyelvet kellett használniuk, amiért – akárcsak az elfranciásodott arisztokratákat – a népi többség megvetette őket. A lakosság nyelvi elkülönülése továbbra is égető probléma Belgiumban. Sok flamand a vallonok jelenlétében egyszerűen nem hajlandó franciául megszólalni, holott franciaországi ismerőseikkel szívesen társalognak ezen a nyelven. Gyakran megtörténik az is, hogy flamandok és vallonok egymás között angolul értekeznek.

A flamand identitás másik érzékeny kérdése a Hollandiához való viszony. Mivel a flamandok és a hollandok karakteres nyelvváltozataik ellenére tökéletesen megértik egymást és ugyanazon földrajzi tájegységet lakják (Németalföld), a kívülállók számára joggal merülhet fel a kérdés: nem lehetséges, hogy a flamandok voltaképpen belga hollandok? Ez a kérdés azonban heves tiltakozást válthat ki Belgiumban. Ma már többnyire nem okoz gondot, ha útikönyveink Flandriát holland nyelvű belga tartományként mutatják be, kulturális, gazdasági és politikai különállóságukat azonban a flamandok továbbra is előszeretettel hangsúlyozzák. Hollandok és flamandok kulturális elkülönülésének legnyilvánvalóbb mozzanata a vallásgyakorlat tekintetében volt érzékelhető. Hagyományos értelemben a flamandok szinte kivétel nélkül – egészen a legutóbbi évtizedekig – odaadó katolikusok voltak, ezzel szemben Hollandia legnagyobb része a kálvinista protestantizmus fellegvárának számított. A vallási és nemzeti identitás szempontjából fontos tényező volt Belgium számára a szomszédos Franciaország is, ahol az elmúlt századok során többször uralta a közbeszédet heves republikánus pátosz, és bontakozott ki kifejezetten egyházellenes közhangulat. Ezt flamandok és vallonok egyaránt idegenkedve szemlélték, s éppen ezek az ellenérzések jelentették azt a közös nevezőt a protestantizmus, illetve az agresszív republikánus és egyházellenes eszmék iránt, ami a belga nemzeti identitás legszilárdabb alapját képezte.

Apostolok és satnyák

A történet egy katolikus iskolában kezdődik, ahol a kiskamaszok gittrágó egyesületének egyik flamand változatával ismerkedhetünk meg. Apostoloknak hívják magukat és tiltott könyveket rejtegetnek: kommunista pártlapot, felsőbb osztályok kisebbeknek még tiltott biológiakönyvét, naplókat és pajzán verseket. Mindezeket az iskolát fenntartó apácák előtt kell titokban tartani. A titkolózós összeesküvés és a kisebb haditervek a kollégiumi unalom legyőzésére az identitáskeresés első komolyabb felvonásai a serdülőkor elején. Közben a regény rámutat a katolikus iskolában szorgalmazott hitélet, az elégtelen hitoktatás, valamint az otthonról hozott vallásosság nagy félreértéseire is. A szerző éles kritikával hempergeti ki a vallási élet hiteltelenségeit, amelyek megmérgezik a fejlődő diákok világát, és aminek következtében később kinőnek, sokan teljesen kivetkőznek vallási identitásukból.

A diákok a középszerűség hordozóit Satnyáknak nevezik. „A Satnya nőknek virágbunda fedi a testét. A hajuk színe a hangulatuknak megfelelően változik. […] Ránk se bagóznak, legalábbis általában, csak olyankor, ha megsértjük a szabályaikat, ám mi nemigen tudjuk, hogy mik ezek a szabályok. […] Leginkább bambán bámulnak maguk elé, és imádkoznak. […] Ha véletlenül belenéznének a szemünkbe, rögtön elolvadnának. […] Állandóan fecsegnek, de ha hallanánk is őket, egy szavukat sem értenénk, mert holmi satnya-hatnya halandzsát hablatyolnak. […] Nemzeti himnuszuk a Tantum ergo.” A kispolgári és a vallásos élet hiteltelen szolgáiról van szó, akik elvont elvekbe és általános értékekbe kapaszkodnak, miközben elnéznek az emberek feje felett. Ők az ébredező öntudatú diákság legfőbb ellenségei, s ellenük szövetkeznek.

A hiteltelenség, amellyel a regény főhőse gyerekkorában szembesül, meghatározzák őt egész életén át. Senki sem segít az ébredező szexuális erőket megértéssel fogadni, éppen ellenkezőleg: nem ritkák a szexuális visszaélések, amiből kijut a gyerekeknek az iskolában, de még a rokonság körében is. Mindezek világos határköveivé válnak a magára hagyott lélek torzulási folyamatának. Így válik a legismertebb 20. századi flamand regény egy tengődő gyermek éretté válásának és megbolygatott identitáskeresésének küzdelmes történetévé.

A hazugság következményei

Istenről a regény szerzője nem beszél, annál több szó esik arról, hogy mások, akik folyton Istenre hivatkoznak, mennyire hiteltelen emberek. „A mi Irgalmas Istenünk…” – halljuk a belgák szavajárását újra és újra, mondanivalójuknak azonban Istenhez semmi köze. A hazugság köde árnyékolja be a főhős egész életét, mindent hiteltelen emberi gesztusok kísérnek, kétértelműség lappang a komolynak tűnő mondatok mélyén. Számítgatással, nyerészkedéssel és megalkuvással találkozik úton-útfélen, miközben mindenki valami új remény felbukkanását keresi.

Figyelemre méltó jelenség a hömpölygő történetben Kavicsnak, a jezsuita szerzetesnek, a főhős egyik tanárának karaktere. Az egyetlen személy, aki annak ellenére, hogy szavai bizonyos fásultságról árulkodnak, olyan elveket képvisel a történetben, amelyekért az életét is odaadja. A jezsuita tanár latin- és irodalomórán az önkényeskedő cézárokról beszél, az ógörög nyelv tanítása ürügyén az antik világ örök érvényű emberi értékeire hívja fel kamasz diákjai figyelmét. A jezsuita ily módon igyekszik a rábízott fiatalokat visszatartani a náci ideológiától, ám épp diákjai árulják be a nácibarát hatóságoknál, aminek következtében a németek elhurcolják, s nem is tér vissza soha többé.

A regény egyes meglepő fejleményeinek megértéséhez szükséges ráérezni a belga társadalom 20. századi identitáskrízisére. A katolikus vallásosság fokozatos térvesztésével Belgium lakossága nehezen tudja értelmezni saját nemzeti identitását. Nem véletlen, hogy sok flamand nagyon is fogékony volt a náci Németország nagygermán eszméire, amivel a németek – a szintén germán nyelvcsaládba tartozó flamandok többségét – nagyon ügyesen meg tudták téveszteni. A német megszállóknak még a francia nyelvű belgák esetében sem volt túl nehéz a dolguk, náluk főleg a Franciaország-ellenes hangulatra játszottak rá, aminek következtében a második világháború idején sok vallon a németek oldalán harcolt. A regény nagy bánatát azonban nemcsak a belga nemzeti öntudat tragikus megbicsaklása jelenti, hanem az egyes emberek folytonos megalkuvásai is. Az egyesekből áll össze az egész, s amilyenek a belgák, olyanok Belgium. Minderre a szerző villódzó humorral mutat rá, és egy kis empátiával is. A hazugság ugyanis nem mindig nyomasztó, csak a következményei.